Kasszandra-szerepben?

Az energiatermelés válfajai és következmények rövidebb és hosszabb távon 

„Környezetveszélyeztetés esetén a gazdasági érdekek nem mérlegelhetők” – mondta ki a Legfelsőbb Bíróság 1999-ben, a Levegő Munkacsoport által indított egyik per ítéletében. Ezzel megerősítette azt a meggyőződésünket, hogy az emberek biztonságát, egészségét semmiféle gazdasági előny miatt nem szabad veszélyeztetni. Különösen vonatkozik ez az atomerőművekre, amelyekről már számos esetben bebizonyosodott, hogy rendkívül kockázatosak. Egy katasztrófa (földrengés, terrortámadás) esetén milliók egészsége, élete foroghat kockán. Nem véletlen, hogy Japán most ideiglenesen, Németország pedig 2022-ig véglegesen bezárja az összes atomerőművét.

Az utóbbi időben az atomerőművek melletti legfőbb érv az, hogy csak a nukleáris energia alkalmazásával lehet elkerülni az éghajlati katasztrófát, amelyet az üvegházhatású gázok (ühg-k) kibocsátása idéz elő. Mit mutatnak azonban a számok? Ma a világon közel 440 atomerőmű működik, és túlnyomó részük régi, azaz bezárásra vagy felújításra szorul. Ezek az erőművek a világ energiatermelésének mindössze hat százalékát adják. Ha feltételezzük, hogy az elkövetkező 20 évben ezeket az erőműveket mind felújítják, és még ugyannyi új atomerőművet is építenek (ami fizikailag képtelenség ennyi idő alatt), továbbá a világ energiafogyasztása sem növekszik, akkor is az energiatermelésnek mindössze 12 százalékát fogják előállítani 2032-ben. Az ühg-k kibocsátását viszont addigra legalább 60 százalékkal kellene csökkentenünk az éghajlati katasztrófa elkerüléséhez.

Magyarországon a Paksi Atomerőmű az energiaellátásunk mintegy 13 százalékát (ezen belül a villamos energiánk 40 százalékát) biztosítja, vagyis a megkétszerezése esetén is csak a negyedét tudná adni a mai szükségletünknek.

A közhiedelemmel ellentétben az atomerőművek akkor is súlyos környezeti károkat okoznak, ha semmilyen rendkívüli esemény nem következik be bennük. A veszélyek már az urán kibányászásával kezdődnek. Amíg a föld méhében van, az urán és az azzal mindig együtt található, még az uránnál is jóval egészségkárosítóbb elemek, mint a radon, a rádium, a tórium szilárd kőzetet alkotnak, amit általában jelentős vastagságú egyéb rétegek fednek. Itt a radioaktív sugárzást elnyeli a többi kőzet. Amikor azonban a kőzetet kibányásszák, megőrlik, és átmossák savval vagy lúggal, hogy kivonják belőle az uránércet, a veszélyes radioaktív anyagok bejutnak a környezetünkbe. (Gondoljunk például a mecseki uránércbánya meddőhányóira!)

Az atomerőművek üzemeltetéséhez rengeteg víz kell (Franciaországban például az összes vízfelhasználás 40 százalékáért a nukleáris energiatermelés a felelős). Ez a víz felmelegedve jut vissza az élővizekbe, súlyos károkat okozva a természetes életközösségeknek és helyenként már a mezőgazdaságnak is.

Nem megoldott a nukleáris hulladékok elhelyezése sem. Még 1993-ban nyilatkozta a Paksi Atomerőmű projektmenedzsere, hogy az erőmű területén épül a kiégett radioaktív fűtőelemek elhelyezésére szolgáló átmeneti tároló, amelyet „egy évszázadra terveznek, az ideiglenes tárolás után utódainknak a végleges, a föld felszíne alatt legalább 1000 méter mélységben történő elhelyezést is meg kell oldaniuk.” Azóta az „ideiglenes tároló” már egyre jobban telítődik radioaktív hulladékkal, azonban sem ez az erkölcsileg mélységesen elítélendő hozzáállás, sem a sugárzó anyagok elhelyezésének problémája nem változott.

Bár a felmérhetetlen kockázatok miatt az atomerőműveket akkor is be kellene zárni, ha ezzel romlana a jelenlegi életminőségünk és nemzetgazdaságunk versenyképessége, nem szükségszerű, hogy ez bekövetkezzen.

A tervezett két új paksi blokk építése mintegy 3000 milliárd forintba kerülne. Ezt a hihetetlen mennyiségű pénzt kellene hosszú éveken keresztül befektetni, hogy az erőmű elkészültét követően ily módon a (jelenlegi szinten számított) magyarországi energiaellátás mintegy 13 százalékát biztosítsák.

Magyarországon az épületek felelősek energiafogyasztásunk 40 százalékáért.  Épületeinkben egy köbméter kifűtésére kétszer-háromszor annyi energiát használunk fel, mint Ausztriában. Mintegy 1600 milliárd forint befektetés lenne szükséges ahhoz, hogy épületeink energiafogyasztását megfelelő szigeteléssel, fűtés- és hűtéskorszerűsítéssel a felére csökkentsük. Azonban már szemléletváltással és szigorú szabályozással is sokat lehetne elérni. (Ha télen bemegyünk egy közintézménybe vagy bevásárlóközpontba, azt látjuk, hogy a dolgozók ingben-blúzban vannak, akkora a meleg. A boltokban a hűtők nyitottak, miközben a helyiséget fűtik. A példákat még sorolhatnám.) Ráadásul mindezt fokozatosan lehet megvalósítani, a kedvező hatás pedig rövid időn belül jelentkezik. (Sajnálatos, hogy most épp az Európai Bizottság igyekszik keresztbe tenni a magyar kormány azon tervének, hogy 160 milliárd forint uniós forrást csoportosítsanak át az energiahatékonyság javítására és a megújuló energiák elterjesztésére. Nemrég több hazai zöld szervezet levélben sürgette a bizottságot, hogy változtasson az álláspontján.)

Ellenérvként azt szokták felvetni, hogy az épületfelújítással nem küszöbölhető ki a nukleáris energia, hiszen Paks előállított villamos energia nem pótolható azzal, ha az épületek fűtésén takarékoskodunk. Éghajlatvédelmi szempontból viszont ez az érvelés nem állja meg a helyét, hiszen teljesen mindegy, hogy például a földgázzal működő erőművekből vagy a háztartásokból jut kevesebb ühg a légkörbe.

Az autózás támogatása helyett a közösségi közlekedést kellene fejleszteni, hiszen egy autóbusz vagy egy villamos egységnyi teljesítményre vetítve huszadannyi energiát használ fel, mint egy személygépkocsi. A kerékpározás feltételeinek javításával is sok energiát lehetne megtakarítani. Ösztönözni kell, hogy a tehergépkocsik helyett minél nagyobb mértékben vasúton szállítsák az árut, hiszen a vasúti teherfuvarozás egységnyi teljesítményre vetítve tizedannyi energiát használ fel, mint a közúti. Mindehhez nem is kell több állami forrás, csak a források átcsoportosítása (erre jó módszer lehet a kamionok kilométer-arányos útdíja és a budapesti dugódíj, amelyek bevezetését már előirányozta a Széll Kálmán Terv 2.0).

Felvilágosítással, szabályozással, gazdasági ösztönzéssel vissza kell és vissza is lehet szorítani azt az óriási energiapazarlást, amely az eldobó, illetve rossz minőségű, sőt sokszor felesleges termékek vásárlásával, használatával történik (minden termék előállításához, szállításához energiát használunk fel, és amikor kidobjuk, ezt az energiát is elveszítjük). Említhetem a csomagolóanyagokat, például a műanyag palackokat, amelyek ásványvizet (a csapvíznél nem jobb minőségű vizet) vagy cukros, mesterséges anyagokkal ízesített vizet tartalmaznak, és amelyeket hatalmas mennyiségben vásárolnak az emberek. Az előállításuk során felhasznált energia tekintetében még ezeknél is sokkal rosszabbak a sörös és egyéb alumíniumdobozok, ezeket már rég be kellett volna tiltani. E tekintetben kedvező, hogy a jelenlegi kormány emelte a csomagolóanyagok termékdíját. (Az ilyen eszközök hatásosságát mutatja, hogy Írországban 90 százalékkal csökkent a műanyag szatyrok használata, miután adót vetettek ki rájuk.)

Tapasztalhatjuk, hogy egyre rosszabb minőségűek az iparcikkek, akár cipőről, kerékpárról vagy bármi másról van szó. A lényeg, hogy mielőbb tönkremenjen, és újat kelljen vennünk. Ezt meg lehetne előzni hosszabb idejű kötelező jótállással, a fogyasztóvédelem erősítésével, a fogyasztók jobb felvilágosításával.

Sokat segítene az is, amennyiben nem hátráltatnák szándékosan az energiahatékonysággal és a megújuló energiákkal kapcsolatos fejlesztéseket. Magyarországon erről is bőséges tapasztalatunk van. Például igyekszenek ellehetetleníteni az ezzel kapcsolatos innovációt, és ez az utóbbi időben sajnos fokozottan érvényesült (ld. erről az interjút Závodszky Péter akadémikussal a Magyar Nemzet 2011. április 13-i számában).

Aligha van, aki mindezekkel a javaslatokkal ne értene egyet, azonban a gyakorlatban mégis sokszor az ellenkezője történik. Lehet, hogy ennek fő okát a Budapesti Corvinus Egyetem Korrupciókutató-központja által készített, „Kormányzati kudarcok, járadékvadászat és korrupciós kockázatok a magyar villamosenergia-szektorban” című tanulmányban leírtakból tudhatjuk meg, amelyből itt csak egy mondatot idéznék: „A törvény-előkészítés folyamata annyit tesz, hogy a törvényt a piaci szereplők megírják.”

Tizenöt évvel ezelőtt a Levegő Munkacsoport felhívta a figyelmet arra, a 4-es metró építése elhibázott, a tervezettnél sokkal többe fog kerülni, továbbá a tömegközlekedés lepusztul, és a viteldíjakat drasztikusan emelni fogják, mert a beruházás miatt semmire nem lesz elég pénze a fővárosi önkormányzatnak. Ezért a véleményéért a Levegő Munkacsoportot a város akkori vezetése lényegileg a nép ellenségének kiáltotta ki. Mostanra mindenki számára nyilvánvalóvá vált, hogy igazunk volt. Reméljük, hogy a Paksi Atomerőmű bővítésének kérdésében már nem ítéltetünk Kasszandra-szerepre.

Lukács András

geofizikus

a Levegő Munkacsoport elnöke

Megjelent a Magyar Nemzet 2012. május 29-i számában

Hírfigyelő