Környezetvédelmi beruházásnak számít-e egy új, geotermális energiával működtetett távfűtési hálózat, amely függetlenné teszi a fűtési költségeket az energiaárak változásaitól?

A korszerűsített iskola, amelynek fűtési számlái felére csökkennek, vajon éghajlatvédelmi beruházás-e, vagy elsősorban az építőipar megmentését szolgálja? Ilyen és hasonló kérdéseket vetnek föl azok a viták, amelyeket az uniós támogatások felhasználásáról folytatnak az Európai Parlamentben.

Noha biztosat nem tudhatunk a 2014-2020 közötti időszakban hozzánk érkező uniós támogatásokról, szakértők szerint jó esetben az előző fejlesztési periódus összegének 80-85 százalékát fogjuk megkapni. Már 2011-ben jelezték az Európai Bizottságnál dolgozó munkatársak, hogy ha nem jutunk egyetértésre idehaza a támogatandó célokról és feltételekről, folytatódhat a hiányos előkészítésből, rosszul megfogalmazott pályázatokból származó pénzpocséklás.

Most folynak a viták EU-szinten a költségvetés felhasználási céljairól. A megegyezés azonban az Európai Parlamentben sem körvonalazódik még. Több évtized számos rossz hatékonyságú beruházásának tapasztalatai ellenére tartják magukat a mítoszok, a félreértések, az elavult nézetek a kohéziós alappal kapcsolatban. „Károkat okozna túl nagy részt fordítani a 2014-2020-as kohéziós alapokból környezeti projektekre” – vallják sokan a képviselők közül. A kohéziós politika egyeztetésével megbízott német Constanze Krehl (szocialisták és demokraták) szerint különbség van az éghajlatváltozási és a kohéziós politika között. Noha támogatják az éghajlatvédelmi erőfeszítéseket, a két célt külön kezelik. „A kohéziós politika a régiók közötti gazdasági, szociális és térségi egyenlőtlenségeket kívánja csökkenteni – ez a lényege” – mondja. (Ehhez képest nemhogy csökkentek, de nőttek az egyenlőtlenségek az EU-ban a különféle területeken.)

Jan Olbrycht lengyel képviselő (Európai Néppárt) is Krehl asszonnyal ért egyet: nem a CO₂- kibocsátás csökkentése a kohéziós politika elsődleges célja. Szerinte az éghajlatvédelemhez kapcsolódó akciók kevés játékteret hagynak az egyes országoknak a manőverezéshez. Noha az üvegházgázok (ühg) kibocsátásának csökkentése és az energiahatékonyság fontosak, az országoknak meg kell hagyni a döntési jogot, hogy mire költsék a kapott forrásokat. Az ühg-csökkentéssel kapcsolatos lengyel aggodalmak érthetőek, mivel a legfőbb primer energiaforrásuk a hazai szénvagyon. Azonban az éghajlat-, illetve környezetvédelem sokkal összetettebb probléma, nemcsak a CO₂-csökkentésről szól.

„Aggódom, hogy a térségeknek nem lesz lehetősége szükségleteiknek megfelelően felhasználni a forrásokat. A kapcsolódó jogszabályok nagyon szigorúan határozzák meg, hogy mekkora részt kell fordítani energiahatékonyságra.” – mondotta Krehl.

A parlamenti képviselők véleményét figyelő nemzetközi civil szervezetek szerint a fenti gondolkodásmód jól mutatja, hogy a növekedés mítosza még mindig előbbre való a képviselők fejében az úgynevezett környezeti dualizmusnál. (Ez utóbbi az ember szükségleteit nem választja el a környezetétől, és a hosszú távú fenntarthatóság érdekében együtt kezeli e szempontokat.)

„Itt az idő egy zöld gazdaság kialakítására, ahol kölcsönösen előnyös, a gazdaságot és az éghajlat védelmét egyaránt szolgáló beruházások valósulnak meg EU-pénzekből” – állítja Markus Trilling, a Föld Barátai Európa és a Közép- és Kelet-Európai Bankfigyelő Hálózat szakértője.

Zöld célok

Az Európai Bizottság szerint a beruházásoknak alkalmazkodniuk kell az éghajlatváltozáshoz. Ez azt jelenti, hogy általában is növelni kell az energiahatékonyságot, a megújuló energiaforrások arányát, és megteremteni a kapcsolódó infrastruktúrát.

Connie Hedegaard, az éghajlatvédelmi ügyekért felelős biztos szerint ez lesz az eddigi legzöldebb EU költségvetés. Utalva az Európai Bizottság javaslatára, kérte a parlament térségfejlesztési bizottságában dolgozó képviselők támogatását ahhoz, hogy az EU-költségvetés 20 százalékát éghajlatvédelemmel összefüggő célokra fordítsák.

A 20 százalékos arány főképp a kohéziós, a K+F és a mezőgazdasági alapokból állna össze.

A kohéziós, az energetikai és a közlekedési szakpolitikákban az éghajlat kérdésének nagy súlya van. Ezért kéri, hogy a kohéziós alapokat szigorú feltételekkel írják ki, nagyon ügyelve a klímapolitikai célok teljesülésére.

A K+F alapokat is át kell csoportosítani az alacsony széntartalmú technológiák kutatására.

Az egyik legnagyobb része az EU költségvetésnek (még mindig) a közös agrárpolitika. A jelenlegi előterjesztés szerint, az összegnek csak 30 százalékát kell környezetbarát mezőgazdasági termelési módok támogatására fordítani. Úgy látszik, hogy folytatódik a második világháború utáni élelmiszerhiányban indokolt, mára azonban okafogyottá vált, intenzív termelés illetve földalapú támogatás gyakorlata.

Trilling szerint rövidlátásról tanúskodna, ha elmulasztanánk az EU-költségvetés 20 százalékát alacsony ühg-kibocsátást szolgáló tevékenységekre fordítani. Ezzel párhuzamosan az Európai Bizottságnak tanácsokat is kell adni a tagországoknak, és biztosítani a szükséges know-how-t.

Idehaza az EU-ból érkező kohéziós források helytelen felhasználásának bizonyítékai a túlméretezett, drágán működő szennyvíztisztító rendszerek, az elviselhetetlen hőséget árasztó, sok fa kivágása árán kialakított díszburkolatok és a regionális szemétdepóniákra távoli településekről utaztatott háztartási hulladéktömeg. Pedig ezek vagy kifejezetten környezetvédelmi célú projektek voltak, vagy a támogatások odaítélésénél – jelentős adminisztrációs ráfordítást igényelve –, minden esetben számon kérték a fenntarthatósági (társadalmi, környezeti és gazdasági) szempontokat. Mondjunk le a környezeti szempontokról a kohéziós beruházások esetében?

A sok hazai példa és az európai parlamenti vita is mutatja, hogy a források alacsony hatékonyságú felhasználásának egyik oka a szektorális szemlélet, a programok „beskatulyázása”. Nem az alapok kezelőinek ötleteire, a mechanikusan mért, nyilvántartott adatokra, indikátorokra kellene a programokat kiírni, az uniós előírásoknak való formális megfelelésre koncentrálva, hanem olyan komplex feladatokra, amelyek a helyi szükségletek kielégítését szolgálják, és egyszerre oldják a társadalmi, környezeti és gazdasági feszültségeket, valamint segítik az alkalmazkodást éghajlatváltozáshoz.

Az egyik ilyen feladat a középületek korszerűsítése. A Levegő Munkacsoport a Magyar Energiahatékonysági Társasággal, a Magyar Építész Kamarával, a Magyar Környezettudatos Építés Egyesületével, a Magyar Mérnöki Kamara Építési Tagozatával és a Magyar Mérnöki Kamara Épületgépészeti Tagozatával összefogva, idén márciusban levelet fogalmazott meg a döntéshozóknak, azt kérve, hogy a 2006-2013 közötti időszak megmaradt forrásait a középületek energiatakarékosságot szolgáló felújítására, valamint információs hálózat működtetésére, azaz a lakosság energetikai beruházásainak biztonságára fordítsák. Ezzel felkészülhetne az építőipar a 2014-2020 közötti időszak nagy mennyiségű épületkorszerűsítési feladatainak teljesítésére, csökkenne az épületek üzemeltetési költsége, az energiaimport, a CO₂-kibocsátás, munkahelyek jönnének létre, és a gyakorlattal, a képzettség javulásával jelentősen javulna a hatékonyság is.

Nem kellene többé szégyenkeznünk azon, hogy még a turisták által látogatott területeken is lépten-nyomon lepusztult épületek látványa fogad.

Beliczay Erzsébet
a Levegő Munkacsoport elnökhelyettese