Ne maradjanak ki a Duna Régió stratégiájából!

Szándékosan többértelmű a cím. Egyrészről ne maradjon ki a Kedves Olvasó az együttgondolkodásból, legyen minél tájékozottabb a Duna Régióról; másrészről vannak területek, amelyekről mintha teljesen elfelejtkeztek volna a prioritások összeállítói; harmadrészt hírt adunk egy – véleményünk szerint nagyobb figyelmet érdemlő – örökségvédelmi programról.

2008-ban az Európai Bizottság határozatot hozott az Európai Duna Régió létrehozásáról. A határozat előzményét némi homály fedi, hiszen előtte nem hallhattunk arról, hogy Duna menti államok vagy civil szervezetek előzetesen kérték vagy javasolták volna a létrehozását. Ráadásul a 2011. júniusig tartó időszak, amikor is az Európai Parlamentnek (27 tagország képviselőinek!) el kell fogadni a régió stratégiáját – a Balti Régió tíz éves előkészítő szakaszához képest – változatlanul rövidnek tűnik. Mivel a Duna Régió hatalmas politikai, gazdasági és társadalmi különbségei nem fognak egyhamar megszűnni (és vélhetően ez a fő oka annak, hogy a Bizottság feltűnően kerüli jelenleg a konfliktusok felszínre jutását), 27 országgal csak egy általánosságokat tartalmazó, semmire nem kötelező, botrányoktól megkímélt stratégiát lehet záros határidővel elfogadtatni.

A stratégia alapja egy 11 pontos prioritási lista a Bizottság által legfontosabbnak tartott témákról: mobilitás – intermodalitás; közös energiahálózat, megújuló energiák; kultúra, turizmus, emberek közötti kapcsolatok erősítése; vízminőség, vízhasználat; természeti és egyéb katasztrófák kivédése; a biodiverzitás, a levegő, a talaj védelme; posztindusztriális gazdaság, információs technológiák, kutatás-fejlesztés; vállalkozók versenyképességének növelése; emberekbe, tudásba való befektetés; intézményi együttműködések; biztonság. Magyarország elsősorban a 4-es és az 5-ös prioritásban szeretne nagyobb szerepet játszani, vagyis a vízgazdálkodásban, illetve az árvíz, az aszály és egyéb katasztrófák elhárításában. A szlovákokkal közösen koordinálná a vízügyeket, a románokkal pedig a katasztrófaelhárítást. (Arról, hogy végül melyik ország lesz az egyes prioritási területek témafelelőse, ez év decemberében döntenek.) Teljesen érthetetlen azonban, hogy miközben a Duna Régió mintegy 800 ezer négyzetkilométer területen élő 80 millió embert érint közvetlenül, kimaradt a prioritások közül a mezőgazdaság. Vajon Magyarország, Románia, Bulgária és többi volt agrárország, a mezőgazdasági szempontból kedvező adottságú területek képviselői miért nem nehezményezték ezt?

A klímaváltozáshoz alkalmazkodás egyik kihívása a vízgazdálkodás és a mezőgazdasági termelés átalakítása. A Duna Régió ideális terepe lenne a régi-új módszerek versenyeztetésének, és a levont tanulságokból egy fenntartható – a torzító támogatásokat fokozatosan elhagyó – vidéki mintagazdálkodás kialakításának. Az egész EU-politikára jellemző a különféle rejtett és nyílt támogatások átláthatatlan dzsungele. Nem beszélhetünk tiszta piaci körülményekről, versenyről olyan rendszerben, ahol nyílt és rejtett támogatásokat kapnak a környezeti szempontból káros tevékenységek, ahol a gazdaság szereplői úgy juthatnak extra nyereséghez, hogy az általuk okozott kár költségeinek egy részét a társadalomra, az ökoszisztémára terhelik. Míg ez a helyzet nem javul, addig kénytelenek a gyengébb érdekérvényesítéssel rendelkező környezetbarát tevékenységek is kompenzációkat sürgetni, hogy például környezetkímélő és egyidejűleg nyereséges mezőgazdaságot lehessen a partok mentén kialakítani. Ez elsődleges feltétele lenne a vízminőség védelmének. Jelenleg a Natura 2000 hálózatba tartozás és az ökologikus gazdálkodás azonban komoly versenyhátrányt jelent a piacon.

Egy másik, szintén kevésbé tárgyalt kérdéskör a vízpartok mellett fekvő kulturális örökség védelme. Említettük, hogy a Balti Régióban tíz évig érlelték a közös területi tervezési rendszert. Most azonban még azt sem tudjuk, hogy más országokban megkezdődött-e a gondolkodás a vízpartokra vonatkozó területfejlesztési és rendezési tervek harmonizációjáról. Hogyan garantált például a vízpartok elérése? Nem alapvető jogunk-e a vízhez való hozzáférés? Nem kellene-e a vízpartok tulajdonjogát egységesen szabályozni? Nem fogják-e a tervezett turisztikai, ipari, közlekedési és egyéb fejlesztések egymást zavarni, ellehetetleníteni? Biztosítható-e a megmaradt kulturális örökség, a régészeti leletek védelme? Mennyire teljes az örökségvédelmi szempontból kiemelt területek feltárása a Fekete-erdő és a Fekete-tenger között? Ilyen kérdésekre hiányzik még a megnyugtató válasz.

Egyelőre csak szakmai körökben ismert, hogy Magyarország 2008-ban pénzügyi támogatást nyert a Duna-menti római Limes (ripa Pannonica) UNESCO Világörökségi nevezéséhez. A program végleges leadási határideje 2012 január hónapja. Az elbíráláshoz mintegy másfél évre van szüksége az Világörökségi területek koordinálásával megbízott ICOMOS-nak. Kedvező döntés esetén a helyszín megkapja a világ legnagyobb elismerését és az ezzel együtt járó nemzetközi érdeklődést. A nyertesen múlik, hogy tud-e olyan programot kidolgozni a területre, amely a kulturális turizmus fellendülésén keresztül előbb-utóbb önfenntartóvá válik. (Természetesen eleinte szükség van különféle támogatásokra a közcélú védelmi-helyreállítási- bemutatási kiadások fedezésére.) A római védvonal maradványai a Duna mentén egy jelenleg is kiemelkedő módon és mennyiségben használt nemzetközi turistaútvonalon fekszenek. (Gondoljunk csak a belvárosi Duna-part mentén kikötő, Amszterdamból és egyéb helyekről érkező hatalmas szállodahajókra.) A „Római Limes” tematikus út kapcsolódhat a meglévő középkori (Esztergom, Visegrád, Szentendre, Mohács), ős- és kora ókori (Százhalombatta, Szekszárd) nevezetességekhez.

A védendő területek további pusztulását kívánja megakadályozni a Magyar Limes Szövetség, amelynek elnöke Visy Zsolt professzor. A szövetség nem titkolt célja az örökség védelmén kívül a gazdasági tevékenység. Egy olyan korszerű, minden igényt kielégítő látványos útvonallal kívánják összefogni a helyszíneket, amely évente milliós nagyságrendben lesz képes fogadni örökség-turistákat. Ehhez azonban meg kell szervezni a fogadásukat és a programban lévők egységes kiállását, illetve megfelelő színvonalú attrakciókat.

A fenti példánkkal egy szelídebb léptékű gazdasági és társadalmi projektet, munkahely-teremtési lehetőséget kívántunk bemutatni. Sajnos, túl sok szó esik a stratégia kapcsán az áruszállításról, a százmilliárdos közpénzeket igénylő infrastrukturális megaberuházásokról. Pedig ideje volna szakítani végre a korábbi két évtized gyakorlatával, amikor is valódi társadalmi párbeszéd, alternatívák vizsgálata, sőt szakmai konszenzus nélkül vágtunk bele autópályák építésébe, metrónyomvonal kijelölésbe. Legyen a következő tíz év a természettudósok és mérnökök együttgondolkodásának, közös kutatások, hatástanulmányok és alternatívák alapos kidolgozásának az évtizede. Mindez azért fontos, hogy a létrejövő Duna Régióra és a megvalósuló fejlesztésekre egy évszázad múlva is büszkék lehessenek örököseink. 

Beliczay Erzsébet
a Levegő Munkacsoport elnökhelyettese

Hírfigyelő