Franciaország nemrég megválasztott elnöke François Hollande, nagyratörő terveket jelentett be az államháztartás zöldítésére. Ennek lehetséges módjait és következményeit is megvitatták az Európai Zöld Költségvetés éves konferenciájának résztvevői Párizsban.

Az Európai Zöld Költségvetés (GBE) a Fenntartható Fejlődés és Nemzetközi Kapcsolatok Intézetével (IDDRI) közösen, a MAVA Alapítvány, a Friedrich Ebert Alapítvány és a Caisse des Dépôts támogatásával 2012 októberében a Párizsi Politikatudományi Intézetben (Sciences Po) tartotta éves konferenciáját. A résztvevők a zöld államháztartási reform franciaországi fejleményeit és európai perspektíváit vitatták meg.

A konferencia első részében az előadók azt mutatták be, a fenntartható pénzügyi reformnak miért kulcskérdése a zöld adózás.

Michel Colombier, az IDDRI tudományos igazgatója a konferencia bevezető előadásában elmondta: a konferenciának különleges jelentőséget ad, hogy a jelenlegi francia kormány terveiben lényeges szerepet szán a zöld adóreformnak. 2012 szeptemberében a kormány a civil szervezetek, a szakszervezetek, a gazdasági szféra és az önkormányzatok képviselőinek részvételével nagyszabású környezetvédelmi konferenciát rendezett, amelyen François Hollande köztársasági elnök bejelentette, hogy jelentős intézkedéseket vettek tervbe a környezet állapotának javítása érdekében: csökkentik a munkabért terhelő adókat és emelik a környezetszennyezésre kivetett adókat, az energiaadók a jelenleginél jobban fogják tükrözni az energiafelhasználás környezeti és társadalmi költségeit, az energiafogyasztást 2030-ig 40 százalékkal csökkentik, az atomenergia részesedését a villamosáram-termelésben a jelenlegi 75 százalékról 2025-ig 50 százalékra csökkentik, az elkövetkező öt évben évi egymillió lakás energetikai korszerűsítését végzik el, zöld állami bankot hoznak létre a környezetvédelmi befektetések elősegítésére, továbbá kiemelten ösztönzik a kutatás-fejlesztést, az innovációt a környezetbarát gazdaság megteremtése érdekében.

Constanze Adolf, a GBE Brüsszeli Irodájának igazgatója arra hívta fel a figyelmet, hogy az eurózóna válsága még nem ért véget, és ez különös jelentőséget ad zöld pénzügyi reformnak, hiszen azzal egyaránt elő lehet segíteni az államháztartás konszolidációját és a fenntartható fejlődést.

Stephen Smith, a University College of London professzora az Egyesült Királyság két jelentős adóreformjának tapasztalatait ismertette. Mindkettőt Nobel-díjas közgazdászok elemezték részletesen, az elsőt James Meade 1978-ban, a másodikat James Mirrlees 2011-ben. Mindkét kutatás egyúttal javaslatokat is tartalmazott az eddigi tapasztalatok alapján. Megfelelő hatástanulmányok alapján úgy kell változtatni az adókat, hogy az a lehető legkevésbé rontsa a termelés és fogyasztás hatékonyságát, továbbá megfelelően tükrözi a természeti, környezeti erőforrások költségét. Nem szabad elkövetni azt a hibát (amelyet a kormányok gyakran elkövetnek), hogy külön vizsgálják egy-egy adó változásának hatását, és nem az egész rendszerre gyakorolt hatást elemzik. Az adók a lehető legegyszerűbb legyenek, és lehetőleg mindenkire egyformán vonatkozzanak, minél kevesebb legyen a kivétel. (Ennek világos kinyilvánítása jelentősen csökkentheti annak a veszélyét, hogy egyes érdekcsoportok méltánytalan előnyöket lobbiznak ki maguknak.) Az adóváltoztatások erősítsék a társadalmi szolidaritást. Az adórendszer legyen hosszú távon kiszámítható, az érintetteknek előre kell tudniuk miként fog az változni az elkövetkező évek során. Fontos továbbá, hogy a kutatásokat a kormánytól független szakemberek végezzék. Az előadó szerint a zöld adók egyaránt elengedhetetlenek a környezeti, államháztartási és nemzetgazdasági fenntarthatósághoz. Ezt azonban csak akkor lehet elérni, ha ezek az adók elég magasak. Ugyanakkor a kutatások során arra a következtetésre is jutottak, hogy ezek bevezetése azért rendkívül nehéz, mert „a politikusok azt tapasztalták, hogy az adóreform vesztesei nagyon harciasan védik a saját érdekeiket, a nyertesek viszont hálátlanok maradnak.”

Anselm Görres, az Európai Zöld Költségvetés elnöke azzal a megállapítással kezdte az előadását, hogy „már mindent tudunk ahhoz, hogy cselekedjünk”. Idézte egy ismert amerikai könyv címét: „Minden, amit tényleg tudnom kell, az óvodában tanultam” (All I Really Need to Know I Learned in Kindergarten). Már ott tanítják azt is, hogy „Ne vedd el másét!”, amit a gazdaságpolitikában úgy kellene alkalmazni, hogy a használó, illetve a szennyező fizesse meg az általa okozott költségeket, azokat ne hárítsa másokra. Az előadó felhívta a figyelmet: a történelem során sokszor bebizonyosodott, hogy azoknak az országoknak javult leginkább a gazdasági versenyképessége, amelyek az emberekbe fektettek be. Például amikor Bismarck idején Németország elkezdte bevezetni a szociális rendszereket, sokan azt mondták, emiatt versenyképtelen lesz, mégis a legversenyképesebb országok közé emelkedett. Most hasonló a helyzet a környezetvédelmi adóreform terén. Végül pedig kijelentette: „A politikusok valódi szándékait nem a nyilatkozataik mutatják meg, hanem az, hogy milyen adótörvényeket és költségvetést fogadnak el.”

Carola Maggiulli, az Európai Bizottság Adóügyi Főigazgatósága környezetvédelmi adózás munkacsoportjának vezetője részletesen taglalta a környezetvédelmi adózás előnyeit, valamint a bevezetés nehézségeit. Részletesebben elemezte az EU új adózási irányelvtervezetét. (Az előadás érdekes lehetett volna azoknak, akik most hallottak először a témáról, de a jelenlévő környezetgazdászoknak nem sok újat mondott.)

A konferencia második része azt vitatta meg, milyen szerepet játszhat a zöld költségvetési reform Franciaországban.

Thierry Kalfon, a 220 ezer alkalmazottat foglalkoztató világcég, a GDF SUEZ stratégiai és árpolitikai igazgatója szerint az adóreformnak négy célt kell kitűznie: biztosítania kell a közszolgáltatások finanszírozását, elősegítenie az egész társadalom érdekeit szolgáló tevékenységeket (például azokat az iparágakat, amelyeknek a piacra jutása szükséges, de saját erejükből még nem képesek erre), megfelelően újraosztania a jövedelmeket, valamint ösztönözni az embereket a viselkedésük megváltoztatására (például a környezetkímélőbb termékek vásárlására). Mindezt úgy kell megvalósítani, hogy érvényesüljön a hatékonyság, az igazságosság és az egyszerűség követelménye. Továbbá a gazdaság szereplőinek hosszabb távra előre tudniuk kell, miként változnak majd az adók, és az adóreform fokozatos legyen, hogy maradjon elegendő idő az alkalmazkodásra. Ezekkel a feltételekkel a GDF SUEZ támogatja a környezetvédelmi adóreformot, illetve a szén-dioxid-kibocsátás megadóztatását.

Henri Lamotte, a francia Gazdasági, Pénzügyi és Külkereskedelmi Minisztérium gazdasági és pénzügyi ellenőrző részlegének vezetője elmondta, hogy a francia kormány már két alkalommal is megpróbálta bevezetni a széndioxid-adót, azonban az Alkotmánybíróság mindkét esetben megsemmisítette azt. Az indoklás az volt, hogy sok a kivétel, az adó nem igazságosan terheli a társadalom és a gazdaság szereplőit, torzítja a piaci versenyt. A kormány azonban nem adta fel, igyekszik olyan széndioxid-adót kidolgozni, amely megfelel az Alkotmánybíróság támasztotta követelményeknek.

Jean-Charles Hourcade, a franciaországi Nemzetközi Környezetvédelmi és Fejlesztési Kutatóközpont (CIRED) igazgatója részletesen elemezte az említett alkotmánybírósági döntéseket és a belőlük következő teendőket. Számszerűen bemutatta, hogy 2020-ig mennyivel csökkenne a széndioxid-kibocsátás, és mennyivel növekedne a GDP, a foglalkoztatottság és a nettó bérek, ha 2014-ben bevezetnék a tervezett széndioxid-adót.

A konferencia harmadik része a környezetvédelmi államháztartási reform és a társadalmi egyenlőség összefüggését vizsgálta.

Lucas Chancel, az IDDRI tudományos munkatársa szerint gyakran az újraelosztás problémái is akadályozzák a zöld adóreform bevezetését. A közvélemény szerint ugyanis a zöld adók növelik a társadalmi egyenlőtlenségeket. A zöld adók valóban sokszor ugyanúgy regresszívek, mint minden adó, amely a fogyasztást terheli. Például Franciaországban a lakosság legszegényebb 10 százaléka a jövedelmének 16 százalékát költi ilyen adókra, míg a leggazdagabb 10 százalék csak 8 százalékát. A modellek szerint a tervezett széndioxid-adó hasonlóképpen a szegény háztartások jövedelmének jóval nagyobb hányadát emésztené fel, mint a gazdagokét. Ez csak a közlekedés terén nem (vagy kevésbé) igaz, hiszen a szegény háztartások jelentős része nem rendelkezik gépkocsival, vagy ha van is autója, azt ritkán használja. A probléma azonban megoldható, ha a szegényebb háztartásokat megfelelő kompenzációban részesítik. Ezt azonban igen alapos felmérésnek kell megelőznie, mivel a helyzet nemcsak országonként, de az egyes társadalmi rétegeken belül is eltérő lehet. Erre a francia kormány is tett konkrét javaslatot. Továbbá számos országban vannak jó megoldások, amelyeket érdemes tanulmányozni.

Susanne Åkerfeldt, a svéd pénzügyminisztérium főtanácsadója részletesen ismertette a svéd energiaadó és széndioxid-adó történetét. Az utóbbit 1991-ben vezették be a meglévő energiaadók mellé, majd mindkét adót fokozatosan emelték. (Az Európai Bizottság most ehhez hasonlóan a két adónem párhuzamos alkalmazását javasolja az összes tagországnak az új energiaadózási irányelv tervezetében.) Magas adókat vetettek ki a háztartásokra és a szolgáltatásokra, és alacsonyakat a nemzetközi versenynek kitett ágazatok számára. Ezeknek az adóknak rendkívül egyszerű a kivetése és a beszedése, az adminisztratív költségek szinte elenyészőek, a bevételnek mindössze 0,1 százalékát teszik ki. A társadalmi egyenlőtlenségek fokozódását pedig úgy előzték meg, hogy csökkentették a munkabért terhelő adókat az alacsony és közepes jövedelműek számára, továbbá átmenetileg támogatást nyújtottak a fosszilis tüzelőanyagok kiváltására, illetve felhasználásuk csökkentésére. Az adóreform eredményeként 1990 és 2011 között 16 százalékkal csökkent a széndioxid-kibocsátás, miközben a GDP 58 százalékkal nőtt. Svédország 2020-ra 40 százalékkal tervezi csökkenteni az emisszió-kereskedelmen kívüli szektorok széndioxid-kibocsátását, 2050-re pedig teljesen megszüntetné az üvegházhatású gázok kibocsátását. Mindezekben a kérdésekben a különböző politikai pártok között teljes az egyetértés.

Deirdre Joyce, a University College Dublin kutatója az írországi széndioxid-adót ismertette. 2009-ben létrehoztak egy szakértőkből álló Adózási Bizottságot, amely teljesen nyíltan működött, és tevékenységébe bevont minden jelentősebb érdekképviseletet (szakszervezetek, munkaadók stb.). A széndioxid-adót 2010-ben vezették be, kibocsátott tonnánként 15 eurót, ami 638 millió euró bevételt eredményezett három év alatt. 2012-ben az adó mértékét 20 euróra emelték. Az adó a közlekedési üzemanyagokat (a légi közlekedést is beleértve), a villamos áram előállításához használt fűtőanyagokat, a cseppfolyós gázt és részben a bioüzemanyagokat terheli. Az emisszió-kereskedelem résztvevői teljesen, a kapcsolt energiatermelés részben mentes az adó alól. Szintén mentes az adó alól a szén és a tőzeg felhasználása, amit politikai okokkal magyaráztak (nem akarták a háztartásokat ezzel sújtani). A bevételből évi 50 millió eurót az energiahatékonyság javítására (mindenekelőtt a lakóépületek korszerűsítésére) fordítanak, továbbá pénzbeli támogatást irányoztak elő a legszegényebb háztartások részére. Nehéz megbecsülni az adó hatását a széndioxid-kibocsátásra, mivel a bevezetése egybe esett a válság miatti gazdasági visszaesés időszakával.

A konferencia negyedik része arról szólt, milyen kihívásokkal és lehetőségekkel kell szembenézni a környezetvédelmi államháztartási reform bevezetésekor a gazdasági válság idején.

Pascal Saint-Amans, a Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet (OECD) Adópolitikai és Adóigazgatási Központjának igazgatója „Adózás és zöld növekedés” című előadásában először az OECD Környezetvédelmi kihívások 2050-ig – A tétlenség következményei című tanulmányának néhány fontos megállapítását ismertette. Ha nem történik változás, az elkövetkező 40 évben a világ lakossága 7 milliárdról 9 milliárdra növekszik, a gazdasági teljesítménye pedig megnégyszereződik. Mindez a jelenlegi feltételek mellett olyan környezeti pusztulással járna, ami felmérhetetlen veszteséget okozna az embereknek és a természetnek egyaránt. Ennek elkerülése érdekében az OECD tagországai 2011 májusában elfogadták a Zöld Növekedés Stratégia című dokumentumot, és a témáról az OECD naprakész honlapot üzemeltet. Ezekkel kívánják elősegíteni a gazdaság olyan növekedését, amely megőrzi a környezeti vagyonunkat, amitől tulajdonképpen a jól-létünk függ. A stratégia egyebek mellett két rendkívül költséghatékony módszer alkalmazását irányozza elő: a környezetileg káros támogatások felszámolását, valamint a környezetvédelmi adók alkalmazását annak érdekében, hogy a környezeti károk költségei beépüljenek a piaci árakba. 2009 szeptemberében a G20 országok vezetői kötelezettséget vállaltak, hogy „középtávon megszüntetik a fosszilis tüzelőanyagok hatékonytalan támogatását, ami ösztönzi a pazarló fogyasztást”. Ennek három komoly előnye lenne: javulna a környezet állapota, a gazdaság hatékonysága és az államháztartás helyzete. A Nemzetközi Energia Ügynökség (IEA) adatai szerint csak a fejlődő országokban 2010-ben 409 milliárd dollárral támogatta az állam a fosszilis energiák fogyasztását. 2011 októberében pedig az OECD jelentést adott ki arról, milyen mértékű ez a támogatás az OECD 24 tagországában. (Egyébként a jelentés magyarországi háttéranyagát a Levegő Munkacsoport készítette.) A jelentés megállapítja, hogy ezekben az országokban összesen 250 féle közvetlen támogatással, illetve adókedvezménnyel ösztönzik a fosszilis energiák termelését és fogyasztását, és ezek a támogatások évi 45-75 milliárd dollárt tesznek ki. Hamarosan megjelenik a tanulmány második kiadása, amely már mind a 34 tagország adatait tartalmazza, összesen mintegy 550 támogatási esettel, amelyek kétharmada adókedvezmény. Az OECD vizsgálja azt is, hogy milyen támogatásban részesül a céges autóhasználat. Előzetes felmérésük szerint a vizsgált 25 országban adókedvezmények révén évente összesen több mint 30 milliárd euróval támogatják a céges (vagy annak mondott) személygépkocsi-használatot, ami óriási mértékben ösztönzi a környezetszennyezést és sok esetben versenyképtelenné teszi a közösségi közlekedést. Elemzik a környezetvédelmi szempontból előnyös termékeknek és szolgáltatásoknak nyújtott támogatásokat is, és arra a következtetésre jutottak, hogy ezeknek gyakran több a hátrányuk, mint az előnyük: torzítják a piacot, ösztönzik a termelést és a fogyasztást (azaz a környezetterhelést), sokszor méltánytalan nyereséghez juttatják az érintett cégeket (amelyek számos esetben a támogatás nélkül is jól meglennének), rontják az államháztartás mérlegét, továbbá nemegyszer átláthatatlanok és így visszaélésekre adnak lehetőséget. Az előadó, összehasonlítva a környezetvédelmi adóknak a GDP-hez viszonyított arányát, megállapította, hogy az OECD-országok között Dánia, Törökország, Hollandia és Izrael áll az élen, míg a legrosszabb helyet Mexikó foglalja el, ahol ez az arány negatív(!). Ezen adók túlnyomó részét minden országban a közlekedésre és az energiára kivetett adók teszik ki. Az előadó igyekezett bemutatni, hogy a különböző tevékenységek (közlekedés, fűtés stb.) által kibocsátott szén-dioxidot mekkora adó terheli, ez azonban komoly bírálatot váltott ki a konferencia résztvevői körében, akik hangsúlyozták: a közlekedésre kivetett adók a közlekedési infrastruktúra, valamint az egyéb károk (más szennyezőanyagok, balesetek, zaj stb.) költségeit is hivatottak fedezni, így nem tekinthetők (csak) a széndioxidra kivetett adóknak.

Lorelei Limousin, a Francia Éghajlatvédelmi Akcióhálózat (Réseau Action Climat France) éghajlatvédelmi és közlekedési koordinátora, akinek a fő témája ezeken területeken a környezetileg káros támogatások visszaszorítása, elmondta: 18, nagyrészt országos civil szervezetet tömörítenek, amelyek a gazdaság különböző területein dolgoznak az üvegházhatású gázok kibocsátása csökkentése érdekében. Sokak által aláírt felhívást intéztek a kormányhoz a káros támogatások felszámolása érdekében. Számításai szerint Franciaországban ezek a támogatások, adókedvezmények évi 20-30 milliárd eurót tesznek ki, ami háromszor annyi, mint amennyi támogatásban az energiahatékonyság és a megújuló energiák részesülnek.

Aldo Ravazzi Douvan, az olasz Környezetvédelmi Minisztérium munkatársa, az OECD Környezetgazdasági Bizottságának társelnöke az olaszországi helyzetet ismertetve elmondta, hogy a kormány jóváhagyta egy adóreform tervét, amelyben komoly szerepe van a zöld adóknak. A bevételek jelentős részét pedig a zöld energiára és környezetvédelmi innovációra fordítanák. A kormányfő, Mario Monti elkötelezett a terv mellett, kijelentve: „az én választópolgáraim a jövő nemzedékek”. Bár a tervet a parlamentnek is jóvá kell még hagynia, a gazdasági válságra tekintettel a kormány már több területen is lépett: a benzin adóját 20, a gázolajét 10 százalékkal emelte, amivel az üzemanyagárak tekintetében Európa élvonalába került, továbbá negyedével csökkentették a cégautók adókedvezményét, és újból bevezették a repülőgépek zajadóját. A változást ösztönzi az Európai Tanács (az EU tagállamainak kormányfőiből álló testület) ajánlása, amely szerint Olaszországnak „további intézkedéseket kell hoznia, hogy az adókat a tőkéről és a munkáról a fogyasztásra és a környezethasználatra helyezze át.” (“… Take further action to shift the tax burden away from capital and labour to property and consumption as well as environment.”)

John Ward, a brit Vivid Economics igazgatója az előző napokban New Yorkban vett részt egy rendezvényen, de a Sandy hurrikán miatt nem tudott onnan elindulni, ezért Jacqueline Cottrell, a GBE igazgatója ismertette előadását, amely az energiaadózással kapcsolatos CETRiE-kutatás eredményeiről szólt. (A témáról a Levegő Munkacsoport már korábban tartott Budapesten konferenciát.)

A konferencia ötödik része azt tárgyalta, milyen új lehetőséget nyújtanak Európában a zöld államháztartási reformra az európai szemeszter, a Pénzügyi Paktum és az EU újabb pénzügyi javaslatai.

Małgorzata Kicia, az Európai Bizottság Környezetvédelmi Főigazgatóságának vezető közgazdásza kifejtette: az Európa 2020 Stratégia is előirányozza a munkát terhelő adók csökkentését és a zöld adók növelését. Az európai szemeszter keretében Európai Bizottság minden évben részletesen elemzi a gazdasági és strukturális reformokról szóló tagállami programokat, majd a következő 12–18 hónapra ajánlásokat fogalmaz meg az egyes tagországok számára, és ennek keretében foglalkozik a zöld államháztartási reform kérdéseivel is. Ennek egyik eleme, hogy felkéri a tagországokat, mutassák ki a legjelentősebb környezetileg káros támogatásokat, készítsenek intézkedési tervet a felszámolásukra, és számoljanak be a végrehajtásról a Nemzeti Reform Programjuk részeként az Európai Bizottságnak. Sajnos eddig mindössze négy tagállam említette meg beszámolójában ezt a témát. Az Európai Bizottság továbbra is komoly erőfeszítéseket tesz annak érdekében, hogy a tagállamok építsék be a környezeti költségeket az érintett termékek és szolgáltatások árába, illetve szüntessék meg a környezetileg káros támogatásokat. Ezt szolgálja egyebek mellett a Bizottság javaslata az új energiaadózási irányelvre, ajánlásai a gépjárművek adóztatására, a tehergépkocsik útdíjáról szóló új irányelv, a Közlekedési Fehér Könyv, a kedvezményes áfamértékek felülvizsgálatáról szóló javaslat, az állami támogatásokról szóló útmutató felülvizsgálata, valamint az emisszió-kereskedelmi rendszer továbbfejlesztése. A Bizottság a jövőben még nagyobb hangsúlyt fektet majd arra, hogy nyomon kövesse a környezetvédelmi adóreform és a környezetileg káros támogatások alakulását a tagországokban, egyebek mellett felhasználva az OECD (fentebb említett) jelentését a fosszilis energiák támogatásáról.

Nagy érdeklődést váltott ki Pogátsa Zoltán egyetemi docens (Nyugat-Magyarországi Egyetem) előadása, aki a Levegő Munkacsoport ajánlására vett részt a konferencián. Elmondta, hogy elolvasta az összes uniós tagállam Nemzeti Reform Programját, és ennek alapján négy kategóriára osztotta ezeket: válságállamok (Görögország, Portugália, Írország), megszorító államok (Spanyolország, Olaszország, Magyarország, Románia, Litvánia, Lettország, Egyesült Királyság), pénzügyileg fenntartható, de a Lisszaboni Stratégiát gyengén teljesítő államok (Csehország, Szlovákia, Franciaország, Belgium, Ciprus) és fenntartható, legjobban teljesítő államok (Dánia, Svédország, Finnország, Hollandia, Németország, Ausztria, Szlovénia, Lengyelország). Miután a Lisszaboni Stratégia látványos kudarcot vallott, remélhetőleg az EU komolyabban fogja venni, miként teljesítik a tagállamok a vállalásaikat és ennek ellenőrzésére az Európai Bizottság is jóval nagyobb hangsúlyt fektet. Félő azonban, hogy a Bizottságnak nem lesz elég hatalma a kikényszerítésre, és a válság jó kifogás lesz a folyamat kisiklatására. Az előadó szerint nem lehet pénzügyi harmonizációt megvalósítani az alapvető értékek harmonizációja nélkül. Sokkal nagyobb demokráciára lenne szüksége az EU-ban: elfogadhatatlan, hogy Brüsszelben a nagyvállalatoknak 65-ször nagyobb lobbiereje van, mint a civil szervezeteknek és szakszervezeteknek. A helyzet fonákságát jól mutatja, hogy minden tíz volt uniós biztos közül hatan nagyvállalatok vezetőségében folytatják pályafutásukat.

Lukács András, a Levegő Munkacsoport elnöke arra hívta fel a figyelmet, hogy az uniós támogatások jelentősen befolyásolják az európai szemeszter és a Pénzügyi Paktum alakulását a támogatott tagországokban. Magyarország példájával szemléltette, hogy EU-támogatások a jelenlegi körülmények között valószínűleg több kárt okoznak, mint hasznot. Ennek egyik fő oka, hogy az EU, illetve az Európai Bizottság nem kényszeríti ki, hogy a kormány tegyen eleget vállalt kötelezettségeinek. A problémát azonban nem az uniós támogatások megszüntetésével vagy csökkentésével kell orvosolni. Ez annál is inkább igazságtalan lenne, mert az adatok azt mutatják, hogy az uniós bővítéssel a fejlett tagállamok általában jobban jártak, mint az újonnan csatlakozott államok. Az előadó konkrét javaslatokat tett a támogatási rendszer és a számonkérési eljárások átalakítására.

Magnus Nilsson, az Európai Közlekedési és Környezetvédelmi Szövetség (T&E) kampányvezetője az uniós pénzügyi mechanizmusok egyes lényeges elemeinek ismertetése után bemutatott egy ábrát, amely szerint a tagállamok többségében az elmúlt két év során érdemben emelték az üzemanyagok adóját, ami némi optimizmusra ad okot.

A konferencia hatodik (és egyben utolsó) részében az előadók azt járták körbe, milyen éghajlati, ipari és innovációs politikák jellemzik Európát a pénzügyi válság közepette.

Yannick Jadot, az Európai Parlament Nemzetközi Kereskedelmi Bizottságának alelnöke több példával támasztotta alá: a szigorú szabályozás ösztönzi az innovációt, a környezetvédelmet szolgáló befektetéseket. Például az autógyárak a végsőkig ellenezték a gépkocsik széndioxid-kibocsátására vonatkozó kötelező előírásokat, pedig néhány gyár már időben bebizonyította, hogy ezek a követelmények egyáltalán nem teljesíthetetlenek. A halogatással 12 évet veszítettünk. Keményen bírálta Lengyelországot, mert az egész EU-t akadályozza az éghajlatvédelmi célok elérésében. Sürgette a környezetvédelmi vámok bevezetését azon termékekre, amelyeket az érintett országokban a környezetvédelmi követelmények mellőzésével, illetve környezetileg káros támogatásokkal állítanak elő.

Hugues Vérité, a francia energetikai technológiák előállítói szakszervezetének (Gimélec) szóvivője elmondta: a francia kormány olyan előterjesztést dolgozott ki, amely alapján megvalósítható az adóreform és egyúttal elkerülhető a társadalmi egyenlőtlenségek fokozódása. Szükséges, hogy az állami befektetések része legyen az energiakereslet szabályozása (korlátozása). Továbbá növelni kell a befektetéseket az energiahatékonyságba. Csak olyan állami támogatásokat szabad adni, amelyek révén bizonyítottan csökken környezetszennyezés, illetve az energiafelhasználás.

Utolsó előadóként Reinhart W. Wettmann, a bázeli Prognos Intézek igazgatója részletesen ismertette a német környezetvédelmi adóreform eredményeit. Az 1999-ben bevezetett adóreform elősegítette az akkori gazdaság válság leküzdését: miközben jelentősen hozzájárult a tiszta energiák elterjedéséhez, növelte az állam bevételeit és a foglalkoztatottságot, és megerősítette a német ipar innovációs potenciálját.

Összességében a konferencia sikeresnek bizonyult, és remélhetőleg hozzájárul a zöld államháztartási reform megvalósításához Franciaországban és Európa más országaiban.

Lukács András
a Levegő Munkacsoport elnöke