a

Alternatív költségvetési javaslatainkat olyan reális gazdaságpolitikai alapelveken építettük fel, amelyek javítják a magyar gazdaság egészének jövedelmezőségét. Az általunk szorgalmazott gazdaságpolitika nem a pillanatnyi válságkezelés, hanem a tartós szerkezeti változást előmozdító intézkedésekre helyezi a súlypontot, amely kielégíti az EU-csatlakozás tartalmi követelményeit is.

A magyar gazdaság nagymértékű külső nyitottsága miatt a belső egyensúly tartósan csak akkor javítható, ha ezzel párhuzamosan a külső egyensúly is javul. Tehát a külső egyensúly tartós javítása elsődleges szerepet játszik. Ez a megállapítás akkor válik nyilvánvalóvá, ha a folyamatok tartósabb (egy éves távot meghaladó) trendjét vizsgáljuk. Az éves költségvetés készítésének gyakorlata és szemlélete – rövidtávú jellege miatt – nem alkalmas a több éves (elsősorban külső) egyensúly-hiány kezelésére. (Újabban a költségvetési törvényjavaslat három éves kitekintő számsort tartalmaz, ez azonban csupán technikai jellegű megoldás, mert a költségvetés nem egy konzisztens hároméves gazdaságpolitikai program alapján készül.) Sajnos ugyanez a megállapítás még inkább vonatkozik a bankokra és a banki szemléletre is.

A fentiek figyelembevételével a 2000. évi gazdaságpolitika és költségvetés a következő konkrét csomópontokon keresztül kell, hogy kifejtse hatását. Meggyőződésünk, hogy az alábbi pontokban leírt feltételek megteremtése érezhetően elősegítené a magyar társadalom és gazdaság fejlődését.

Az élőmunka költségeit nem a reálbér csökkentésével, hanem a bérköltség szerkezetének módosításával, valamint a hatékonyság növelésével kell végrehajtani úgy, hogy az a magyar gazdaság versenyképességét rövid és hosszú távon egyaránt növelje. Ez elsősorban a munkabért sújtó társadalombiztosítási járulék és személyi jövedelemadó csökkentésével érhető el. Ugyanakkor a bérek reálértékét fokozatosan növelni kell, amire az általunk javasolt államháztartási reform lehetőséget is nyújt.

Az egészségkárosítással és környezetszennyezéssel járó tevékenységek óriási terhet jelentenek a társadalomnak. Ezeknek azon részét, amelyet nem a használó, illetve okozó fizet meg, külső költségeknek nevezzük. Ezek a költségek nagyrészt az egész társadalomra hárulnak, illetve az elkövetkező nemzedékeket sújtják. Ezért elengedhetetlennek tartjuk mindezen költségek beépítését az árakba, lehetőleg ott, ahol azok keletkeznek. Ez hozzájárulna a gazdaság hatékonyságának növeléséhez és az életfeltételek jelentős javításához.

Az állami támogatás sok területen nélkülözhetetlen a társadalom normális működéséhez. Haladéktalanul meg kell azonban szüntetni a súlyosan egészségkárosító és környezetszennyező tevékenységek közpénzből történő közvetlen támogatását.

A fekete gazdaság ellen olyan konkrét intézkedéseket kell hozni, amelyek a jövedelmet onnan elvonják, illetve nem engedik, hogy az ott létrejöjjön.

A hazai gazdaság WTO-konform (a Világkereskedelmi Szervezettel összhangban lévő) védelmét meg kell szervezni, és ezen alapuló exportorientált gazdaságpolitikát kell folytatni.

Elsődleges fontosságú az oktatás, a kulturális tevékenységek, az egészségügy és a tudományos kutatások színvonalának javítása, és ennek tükröződnie kell az állami költségvetésben is.

A szociális ellátás megfelelő színvonala hozzájárul a társadalmi feszültségek csökkentéséhez és az ország jövőjének megalapozásához. Az állami költségvetés ennek a szempontnak is meg kell hogy feleljen.

Az EU tagságra való tényleges (nem propaganda célú) alkalmazkodást először is az időigényes tevékenységeknél (oktatás, kultúra, egészségügy, tudományos kutatás) kell kezdeni. Másrészt az EU-val történő tárgyalások során mindenkor a magyar érdekeket kell elsőbbségben részesíteni.

Magyarország gazdasági szempontból nyitott ország: GDP-jének mintegy 40%-a a külkereskedelemben realizálódik. (A külkereskedelemben elsősorban a primér szektor termékei vesznek részt, és ennek aránya nagyobb az említett 40%-nál, mert a GDP termelésében a szekunder és tercier ágazatok súlya fokozatosan növekszik.) Ennek következtében reálgazdasági oldalról is meg kell teremteni a külső egyensúlyt biztosító feltételeket. Ez utóbbit jelentősen megnehezíti, hogy az elmúlt években csökkentek a védővámok, megszűnt a vámpótlék, a forintleértékelés ütemét pedig mérsékelték, illetve tovább kell mérsékelni. Ezek az intézkedések növelik az import versenyképességét a hazai termékekkel szemben. Ennek részbeni ellensúlyozására a hazai környezet és gazdaság olyan védelmét kell biztosítani, amely az emberi élet és a környezet védelmén keresztül korlátozza az importot és ezáltal kedvezőbb helyzetbe hozza a hazai termelőket. Az alább felsorolt intézkedések nagyrészt ennek célnak az elérését szolgálják.

A magyar gazdaság nemzetközi versenyképességét nem a klasszikus rövid távú tényezőkkel, hanem tartósabb eszközrendszerrel kell biztosítani. Közismert, hogy a jól képzett magyar élőmunkának a versenyképessége az EU országokéhoz viszonyítva alapjában megfelelő (a termelékenység azonos feltételek mellett megközelítőleg azonos szintű, a bér ugyanakkor töredéke az EU-beli szintnek). Ezért meg kell állítani a további munkahely-vesztést, és erőteljes ütemben kell olyan versenyképes munkahelyeket létesíteni, amelyek a külpiacon is értékesíthető termékeket állítanak elő. Ezzel párhuzamosan az importot kiszorító hatás is érvényesülne. Az ilyen jellegű gazdaságpolitikával a kismértékű exportnövekedés is jelentősebb nettó devizahozammal jár, és az eddigieknél nagyobb mértékben javítja az egyensúlyt és hoz létre új értéket. A fajlagosan magas élőmunka-tartalmú – vagyis fajlagosan kisebb anyag- és energiatartalmú – termékek egyúttal környezetkímélőbb jellegű termelést tesznek lehetővé.

A foglalkoztatás növelésének és az infláció mérséklésének fontos eszköze az élőmunka bruttó költségeinek a csökkentése. A megfelelő nemzetgazdasági hatás elérése érdekében a jelenlegi 33%-os tb-járulékot legalább 23%-osra kellene csökkenteni. Értesüléseink szerint azonban egyrészt a Kormány elképzelései szerint a egyrészt a foglalkoztató által fizetett társadalombiztosítási járulék ennél kisebb mértékben csökkenne, másrészt – és ez a valódi probléma – szinte ugyanakkora mértékkel nőne a foglalkoztatott befizetése. Más szavakkal: a járulék mértéke összességében alig változik, tehát a bérköltségek is csak igen kis mértékben csökkennének.

A foglalkoztatás növelése az EU-ban is kiemelt program. Az EU ún. Amszterdami Szerződése a következőket tartalmazza: “A Közösség elő kell mozdítsa a foglalkoztatottság és a szociális védelem magas szintjét, a férfiak és nők egyenlő elbánását, az életszínvonal és az életminőség javítását, a gazdasági és szociális kohéziót, a tagállamok közötti szolidaritást." Annak érdekében, hogy "élőmunkát” ne importáljunk az EU-ból, Magyarországosan is hasonló, foglalkoztatást növelő intézkedéseket kell tennünk. Országunkban jelenleg az alulfoglalkoztatás a jellemző, ezért még hathatósabb intézkedések megtételére van szükség ahhoz, hogy valóban kellő számú új munkahelyet tudjunk létesíteni.

Az államháztartás egyensúlyának biztosítása céljából ugyanakkor más forrásokról kell gondoskodni. A környezetet és az egészséget súlyosan veszélyeztető, magas nyersanyag- és energiatartalmú termékek adóját kell növelni úgy, hogy az közvetlenül forrásokat képezzen a társadalombiztosítás részére. Ez felelne meg "a szennyező fizessen” elvnek is. Ily módon összességében nem növekednének a társadalom pénzügyi terhei, ugyanakkor mérséklődne az infláció is annak köszönhetően, hogy csökkennének a bérköltségek és az adók a végső felhasználást terhelnék.

A kormány eddigi elképzelései szerint a villamos energia és a földgáz ára továbbra is jelentősen emelkedik a világpiaci árcsökkenéshez viszonyítva, hiszen a külföldi befektetők felé ilyen kötelezettséget vállalt. Ezért a kormány most nem hajlandó az energiahordozók adóit az EU-ban általában alkalmazott szintre emelni. Úgy véljük, hogy mind a környezet védelme, mind a gazdaság korszerűsítése érdekében elengedhetetlen az energiaadók emelése.

Véleményünk szerint az energiaadók emelése következtében befolyó teljes bevételt a lakossági és közintézményi fogyasztók kompenzálására kell felhasználni. Ebben jelentős súllyal kell hogy szerepeljen az energiaracionalizálás támogatása. Ez nemzetgazdasági szempontból azért is kedvezőbb megoldás, mert mérsékli az energiafelhasználást. (Ennek a megoldásnak az is előnye, hogy keresleti oldalról szorítja le a külföldi befektetők kivihető profitját.)

Az általunk javasolt intézkedések serkentőleg hatnának a foglalkoztatottságra, élénkítenék a gazdaságot, aminek eredményeképp mérséklődnének az egy foglalkoztatottra jutó társadalmi terhek. Ezt a programot külön elő lehetne segíteni egy olyan intézkedés-csomaggal, amely tovább serkentené a foglalkoztatást.

A 1999. évi költségvetési törvényjavaslat sem kezelte súlyának megfelelően a humán szférára fordított kiadásoknak mind a közvetett (hosszabb távú), mind a közvetlen (rövid távú) hatását.

Országunknak magasan képzett, széles látókörű, sokoldalú és egészséges munkaerőre van szüksége. Egy fejlett, az Európai Unióba igyekvő gazdaság csak ilyen munkaerőt képes nagyobb számban foglalkoztatni. Ez megmutatkozik Magyarországon is, ahol a munkanélküliek döntő többsége szakképzetlen vagy kevésbé képzett. A magasan képzett munkaerő munkanélkülisége nálunk és a fejlett országokban egyaránt strukturális munkanélküliséget jelent, azaz ezen emberek munkanélkülisége csak átmeneti, mivel alkalmasak az átképzésre, s ezért nem maradnak hosszú ideig munka nélkül. Az alacsonyan képzett, rossz egészségi állapotú munkaerő elhelyezkedése viszont hosszú távon is reménytelen. Tehát az oktatásra, a művelődésre, a szociális ellátásra, az egészségügyre és – az utóbbihoz is kapcsolódóan – a környezetvédelemre fordított összegek csökkentése azt jelenti, hogy egyre nagyobb hiány lesz az ország gazdasági fellendülését elősegítő munkaerőben, és ezzel párhuzamosan tovább növekszik az állami költségvetést és az egész társadalmat súlyosan megterhelő munkanélküliek száma. (A hivatalos statisztikák nem tükrözik valósághűen a helyzetet, mivel csak a nyilvántartott munkanélkülieket tartalmazzák. Nem mutatják ki azokat, akik nincsenek ebben a körben. Nem munkanélküliként tartják nyilván többek között azt a mintegy 300 ezer rokkantnyugdíjast sem, akik rehabilitációja, munkába állítása megoldható lenne.)

Csak a magasan képzett munkaerő alkalmas az átlagos technikai szintnél magasabb színvonalú termékek előállítására, amelyek az utóbbi időben a világpiacon felértékelődtek. Az EU azt tervezi, hogy a következő öt évben 12 millió új állást teremt, és számottevően csökkentik az átlagos munkanélküliség szintjét. Ezen belül az állástalan fiatalok számát a jelenlegi felére kívánják csökkenteni.

Az oktatásra, a művelődésre, a tudományos kutatásra, a szociális ellátásra, az egészségügyre és a környezetvédelemre fordított összegeknek azonban nemcsak az említett hosszabb távú előnyük van, hanem azonnali, közvetlen gazdasági haszonnal is járnak. Egyfelől ezen kiadások nagy része az adókon keresztül rövid idő alatt visszajut az államháztartásba. Másfelől ezek a kiadások jelentős keresletet teremtenek részben közvetlenül (pl. megrendeléseket az iparban, az építőiparban, a szolgáltató szektorban), részben a béreken keresztül.

Tehát a "takarékosság" az említett területeken azt eredményezi, hogy a kereslet csökkenése miatt az érintett gazdálkodóknál visszaesik a termelés, s ily módon kevesebb adó kerül befizetésre. Ez végső soron azt jelenti, hogy a költségvetési bevételek akár nagyobb mértékben is visszaeshetnek, mint amennyi kiadást meg kívántak takarítani a restrikció által.

Fontos megjegyeznünk, hogy a költségvetési intézményektől elbocsátott dolgozók többsége nem tud állást találni a versenyszférában, s így csupán a munkanélküliek számát növeli. Tehát az állam kiadásai végső soron nem csökkennek, azonban növekszik a pazarlás legfontosabb kincsünkkel, a munkaerővel, és ezzel párhuzamosan felerősödnek a társadalmi feszültségek is.

Az 1998-ban megindult gazdasági növekedés ellenére állítható, hogy a magyar gazdaság zsugorodása eljutott egy olyan szakaszba, amikor a további társadalmi teljesítménycsökkenés – a társadalmi rezsiköltségek fajlagos növekedése miatt – lehetetlenné teszi a normális újratermelési folyamatok finanszírozását. Ennél még fontosabb, hogy a társadalom megfelelő működőképessége sem tartható fenn.

Ilyenkor nem az a megoldás, hogy az országot egy üzemként kezeljük, és tovább zsugorítjuk a tevékenységét, és a vállalati gazdálkodásnál szokásos csőd- vagy felszámolási eljárást kezdeményezzük. Az országot nem lehet megszüntetni, itt nem használhatók a vállalkozási tevékenységekben alkalmazott banki módszerek. Itt az a követendő út, hogy a hatékony tevékenységek előmozdításával, a veszteséges tevékenységek ésszerű visszaszorításával növeljük a nemzetgazdaság hatékonyságát.

Az elmúlt évtizedek egyre felerősödő veszélyes világméretű folyamatai egyértelműen arra utalnak, hogy a jelenlegi gazdaságpolitika zsákutcába vezet. Így például az ENSZ Éghajlatváltozással Foglalkozó Kormányközi Bizottsága szerint a környezeti katasztrófa elkerülése érdekében a Földön azonnal 60%-kal kellene csökkenteni a szén-dioxid kibocsátását. Mivel Magyarországon a kibocsátás értéke a nemzetközi átlag kétszerese, ezért nálunk a CO₂-kibocsátáscsökkentése 80%-os kellene, hogy legyen. Hasonló mértékben kellene csökkentenünk számos egyéb szennyezőanyag kibocsátását is.

Azt, hogy a változás elkerülhetetlen egy egyszerű képlettel is könnyen beláthatjuk (ld. Kiss Károly: Ezredvégi Kertmagyarország). P. és A. Ehrlich a világ népessége, a fogyasztás és ezek környezeti hatása közötti összefüggésre az alábbi képletet alkalmazta:

I = PCT, ahol:
I:a gazdasági tevékenység környezeti hatása,
P:a föld népessége,
C:az egy főre jutó fogyasztás, és
T:a fogyasztás környezeti hatása, “intenzitása”. (Ez utóbbi tényező mindazt a változást felöleli, mely a technológiában és a gazdasági növekedés tényezőinek, valamint a nemzeti terméknek az összetételében végbemegy.)

A modell P. Ekins által alkalmazott változata azzal számol, hogy 50 év múlva a föld lakossága megkétszereződik, és a gazdasági tevékenység környezeti hatását ez alatt az idő alatt felére sikerül csökkenteni. (Megjegyezzük, hogy ezáltal már átmegyünk a fenntarthatóság feltételeinek modellezéséből a katasztrófaprognózisba, hiszen a legtöbb szennyezőanyag-kibocsátás már most meghaladja a kritikus terhelést, s általában, mint láttuk, 60-90%-os – tehát nem 50! – azonnali csökkentésükre lenne szükség ahhoz, hogy a környezet állapota nagy mértékben és helyrehozhatatlanul ne romoljon tovább. Természetesen ezzel Ekins is tisztában van, s e nagyvonalú megengedéssel még jobban alátámasztja mondanivalóját.)

Ha a fogyasztás és a gazdasági teljesítmény évi 2–3%-os szerény növekedésével számolunk, az 50 év alatt megnégyszereződik. Az egyenlőség tartása végett ezért a T-t 8-adára kell csökkenteni:

Ez azt jelenti, hogy a fogyasztás minden egységének környezeti ártalmát (hatását, intenzitását) 8-adára vagyis mintegy 90%-kal kell csökkenteni, ami nyilvánvaló képtelenség. Ha sehol sem lenne növekedés (ami nyilvánvalóan tarthatatlan), a T-nek akkor is felére kell csökkennie.

Mivel az említett folyamatok drámai gyorsasággal mennek végbe, az is egyértelmű, hogy az az ország kerül előnybe, amelyik mielőbb alkalmazkodik a megváltozott körülményekhez és megfelelő intézkedéseket hoz a várható változások kezelésére.

Az ökológiai adóreform várható előnyeiről már hatalmas szakirodalom áll rendelkezésre (ld. többek között a 14. mellékletet!). Itt röviden idézünk egy német szerzőpáros, Hans-Peter Martin és Harald Schumann magyarul is megjelent könyvéből (A globalizáció csapdája), mivel úgy véljük, hogy rendkívül jól szemlélteti az elgondolás lényegét.

“Óriási lehetőségeket kínálhatna egy ökológiai adóreform, ezt még liberális közgazdász-körökben sem vitatják. Ha az energiafogyasztást fokozatosan és hosszú távon is megdrágítanák azzal, hogy megadóztatják, az nemcsak a környezet már veszélyes méreteket öltő megterhelését szorítaná vissza, de egy füst alatt megnövelné a munkaerő iránti keresletet is, mert lelassulna az automatizálást támogató technológiák alkalmazása. Ezenkívül az emelkedő fuvarköltségek újra határokat szabnának a transznacionális munkamegosztásnak. S a beszállítók mozgó alkatrészraktárai, az autópályákon vég nélkül kígyózó kamionsorok sem lennének többé már igazán kifizetődőek.

Egy meglehetősen óvatos modellszámításban a Német Gazdaságkutató Intézet bebizonyította, hogy a fűtőolaj-, benzin-, földgáz- és áramfogyasztásra kivetett, és évente kis lépésekben növelt ökoadóval Németországban tíz éven belül több, mint hatszázezer új munkahelyet lehetne teremteni. Az energiafelhasználás minimalizálása érdekében az épületeken mindenféle iparosmunkákat kellene elvégezni, ezek a feladatok, valamint a decentralizált energiatermelés sok-sok embernek adnának munkát.

Még több munkáskézre lenne szükség, ha a nyersanyagfogyasztás is megdrágulna. Erre vonatkozóan Walter Stahel termékkutató végzett számításokat, amelyeket "A gyorsulás csapdája, avagy a teknősbéka diadala” jellemző címmel tett közzé. Az erőforrásokért fizetett magasabb árak egyértelmű költségelőnyöket biztosítanának a tartós cikkeknek az egyszer használatos, eldobható termékekkel és a semeddig sem tartó, reklámcélú bóvlikkal szemben, ami ismét csak a munkát értékelné föl. Stahel a trend megfordításának lehetőségére az autógyártás példáját felhasználó számítások segítségével mutatott rá. Műszakilag már régen lehetséges lenne olyan járműveket előállítani, amelyeknek a karosszériája és a motorblokkja húsz évig is eltart a ma szokásos tíz év helyett. A tíz évre készült autó esetében az autóra fordított összköltségből a vételár átlagban ötvenhét százalékot tesz ki. Javítási költségekre a kiadásoknak csak tizenkilenc százalékát fordítják. Húszéves élettartam esetén az a rész, amelyet a fogyasztók egy új kocsi beszerzésére kiadnak, harmincegy százalékra csökken, míg az autó összköltségének harminchat százalékát kell javításokra fordítani. Ebből következően – feltételezve, hogy a fogyasztók mindkét esetben ugyanannyi pénzt adnak ki autójukért – a gyárakban a robotok által elvégzett munka le-, viszont az emberi munkát igénylő javítás és karbantartás fölértékelődne.

A társadalom egyéb területein sincs hiány értelmes feladatokban. Az egészségügyben, a túlzsúfolt egyetemeken és iskolákban, a tönkretett mezőgazdasági területek helyreállításában vagy a lepusztult lakótelepek szanálásánál lenne munka bőven. Ezekből a feladatokból azonban magánvállalatok meg a piac egyedül semmit sem tudnak megszervezni. Csak ha az állam – illetve a város vagy a település – is beszáll, akkor lenne mindebből valóban munkahely is.”

Az Európai Unióban az utóbbi években számos vizsgálatot végeztek a környezetvédelmi adóreformnak a foglalkoztatottságra gyakorolt várható hatásaival kapcsolatban. 1998 májusában az Európai Unió Környezetvédelmi Főigazgatóság finanszírozásával készült tanulmány (Climate Change and Employment in the European Union) összegezte ezeket a vizsgálatokat, és egyértelműen megállapította, hogy egy ilyen adóreform sokkal több munkahelyet hozna létre a “környezetkímélő” tevékenységek terén, mint amennyit megszüntetne a súlyosan környezetszennyező iparágakban.

Ajánlásaink megvalósítását költségvetés-semleges módon képzeljük el, vagyis nem kívánjuk növelni az állami újraelosztás mértékét az 1998. évihez képest. Aggodalommal tekintünk viszont a Kormánynak arra a – sajtóban megjelent, valamint a költségvetési törvényjavaslat indoklásában is megfogalmazott (I. kötet, 268–269. oldal), – elképzelésére, hogy tovább csökkenti az államháztartási újraelosztás mértékét. Ezt a törekvést több ok miatt is megalapozatlannak tartjuk.

Az adók összetétele az OECD-országokban, 1995
adóbevételek a GDP százalékában

Ország	Jövedelem- és nyereségadó	Társadalom-biztosítás	Béradók	Vagyon-adó	Áruk, szolgáltatások adója	Egyéb	Összesen
Kanada	17,1	6,2	–	3,9	9,5	0,5	37,2
Nagy-Britannia	13,0	6,3	–	3,7	12,3	0,1	35,4
USA	12,8	7,0	–	3,1	5,0	–	27,9
Ausztrália	17,1	–	2,1	2,7	9,0	–	30,9
Svájc	12,6	12,7	–	2,4	6,3	–	34,0
Franciaország	7,8	19,3	1,1	2,3	12,2	1,8	44,5
Új-Zéland	23,1	–	0,4	2,0	12,7	–	38,2
OECD-átlag	13,3	9,8	0,3	1,9	11,9	0,3	37,5
Dánia	31,0	1,6	0,2	1,8	16,6	0,1	51,3
Hollandia	11,6	18,4	–	1,8	12,0	0,2	44,0
OECD európai átlag	13,3	11,6	0,3	1,6	13,0	0,4	40,2
Írország	13,2	4,9	0,4	1,5	13,8	–	33,8
Lengyelország	13,1	13,0	0,3	1,2	15,0	0,1	42,7
Németország	11,8	15,4	–	1,1	10,9	–	39,2
Portugália	8,9	9,1	–	0,8	14,7	0,2	33,7
Ausztria	11,3	15,4	2,8	0,6	11,7	0,5	42,3
MAGYARORSZÁG	8,8	12,0	0,1	0,5	17,6	0,2	39,2

Megfontolandó még olyan költségvetés-technikai megoldás, hogy a környezetvédelem finanszírozására kivetett adók ne kerüljenek beszámításra az állami újraelosztás mértékébe. Ennek indoka, hogy minden forint ráfordítás ezen a téren a jövőben többszörös költség-megtakarítást eredményez, és ezek a kiadások egyúttal a világ környezeti állapotát is javítják.

Az állami újraelosztás optimális mértékét tehát nem dogmatikus kinyilatkoztatásokkal, hanem átfogó társadalmi és gazdasági hatásvizsgálat elvégzésével, megfelelő háttértanulmányok elkészítésével, valamint széles körű szakmai és társadalmi viták lefolytatása után kell meghatározni.

A Fidesz-MPP programja kimondja: "A Fidesz – Magyar Polgári Párt szerint ma már nem igaz az a tétel, hogy Magyarországon az állami újraelosztás mértéke túlságosan magas. ... Álláspontunk szerint nincs szükség az állami közszolgáltatás drasztikus lefaragására. Sőt bizonyos területeken csak fokozott állami szerepvállalás ad esélyt az európai modell megvalósítására.” Bízunk benne, hogy az elkövetkező évek költségvetési törvényei ennek megfelelően alakulnak, annak ellenére, hogy napjaink tendenciái és az elfogadott 1999. évi költségvetési törvény ezzel ellentétesek.

Jelenleg az inflációt a magyar gazdaság fejletlen szerkezete és az olyan munkahely-megszüntetés gerjeszti, amely a hozzáadott értéket csökkenti és ezzel a fajlagos társadalmi költségeket növeli. (Egyre kevesebb számú foglalkoztatottra egyre több eltartott jut.) Az infláció elleni küzdelmet elsősorban úgy lehet hatékonyan és tartósan folytatni, ha átalakítjuk a magyar gazdaság rossz szerkezetét, amely gerjeszti az inflációt. A munkabér-költségek csökkentése, az energiaár-támogatások megszüntetése, az élőmunka hatékonyságának javítása, a versenyképesség javítása a munkaerő jobb kihasználásával azok a tényezők, amelyek az inflációs folyamatokat a gyökerüknél számolnák fel. Mindezek eredményeként várható, hogy az államadósság kezelése és az adósságszolgálat tervezett kiadási előirányzata jelentősen mérsékelhető.

Az inflációs várakozást jelentős mértékben növelte és növeli a hatósági áras szolgáltatások árainak inflációt meghaladó emelése a víz- és csatornadíjak, valamint a tömegközlekedés esetén.

Több nemzetközi kutatás eredményeire is alapozva állítható, hogy egy környezetbarátabb költségvetési és adópolitika tartósan hozzájárulna az inflációnak a hatását. Az 1997 októberében Brüsszelben tartott “Környezetvédelmi adóreform Európában” című konferencián a svájci INFRAS Kutatóintézet munkatársa arról számolt be, hogy több mint 40 tanulmány összegzése alapján megállapították: egy környezetvédelmi államháztartási reform nem növelné az inflációt. Az EU Brüsszeli Bizottságának 1995-ben megjelent Igazságos és hatékony árak felé a közlekedésben című zöld könyve és az 1998-ben közzétett Az infrastruktúra igazságos megfizettetése című fehér könyve kimondottan arra hívja fel a figyelmet, hogy a közlekedés árainak megfelelő mértékben történő emelése összességében költségcsökkentő hatású. Egyrészt jelentősen mérséklődnének a forgalmi torlódások, valamint a környezeti és egészségi ártalmak miatti veszteségek, amelyek jelenleg súlyos teherként nehezednek az EU gazdaságára. Másrészt a közlekedésből származó többlet adóbevételeket az állam visszajuttathatná a gazdaságnak (például az élőmunkát sújtó adók csökkentésével). Mindez javítaná az EU versenyképességét is.

A közlekedés árainak a zöld könyv szerinti mértékben történő fokozatos emelésével tulajdonképpen a már jelenleg is létező (de nem a használó/szennyező által fizetett) költségek épülnének be az árakba. A fehér könyv hivatkozik az EU TRENEN és EUNET kutatási programjainak eredményeire is, amelyek keretében megvizsgálták a különböző úthasználati és egyéb díjfizetések bevezetésének várható hatását Amszterdamban, Brüsszelben, Dublinban, Helsinkiben, Londonban és Nápolyban. A tanulmányok mindegyik városban kimutatták, hogy ezeknek a díjaknak a megfelelő módon történő bevezetése, illetve emelése mindegyik városban hozzájárulna a lakosság életkörülményeinek és a gazdaság hatékonyságának javulásához, valamint a költségek mérsékléséhez. A forgalmi torlódások, a környezetszennyezés és a balesetek csökkenése, valamint a többletbevételek visszajuttatása a gazdaságba több előnnyel jár, mint a közlekedési árak emeléséből származó "veszteség".

A zöld környezetvédelmi államháztartási reform antiinflációs hatásának az a magyarázata, hogy a termékek és szolgáltatások árai jobban megközelítik a társadalom és gazdaság szempontjából optimális mértéket.

Ha megemelik – például – az energiahordozók árát, akkor csökken az energiaigényes termékek és tevékenységek iránti igény, ami eleve mérsékli az áremelés inflációs hatását. Az áremelés tovagyűrűző hatása is jóval kisebb, mint sokan feltételezik, ugyanis az energiafelhasználás nagy részének semmi köze a termeléshez, csupán a személyi fogyasztásban jelentkezik. Az energiaárak emelése továbbá elősegítené a pazarlás megszüntetését, ösztönözné az innovációs folyamatokat, ami az egész gazdaságban csökkentené a költségeket.

Az is nyilvánvaló, hogy ha a költségvetés csökkenti valaminek a támogatását, akkor források képződnek arra, hogy másutt mérsékeljék az adókat (beleértve a munkabérre eső terheket), és így az árakat is. Amint ebben a tanulmányban is kimutatjuk, jelenleg hatalmas közvetlen és közvetett támogatásban részesül a földgáz, a kőolaj, a szén, az atomenergia és a motorizáció is. E támogatások visszaszorítása tenné lehetővé a tb-járulék, illetve a személyi jövedelemadó csökkentését, ami mérsékelné a vállalatok kiadásait, s így elősegítené az árak csökkentését (vagy legalábbis kisebb mértékű emelését eredményezné).

Ha nem fizettetjük meg az energiahordozók használóival mindazokat a költségeket és károkat, amelyeket okoznak, illetve azokat a költségeket, amelyek a károk megelőzéséhez és felszámolásához szükségesek, akkor ezek a költségek hatványozottan jelentkeznek majd egyéb területeken: például a többszörösére gyorsuló korrózió miatt az épületek és egyéb létesítmények karbantartási, felújítási költségeiben, a mezőgazdaságban okozott környezeti károk miatti költségnövekedésben, az emberek egészségében bekövetkezett károsodások miatti egyre emelkedő költségekben (csökkenő munkateljesítmény, egészségügyi kiadások) stb. Tehát a környezetszennyezéssel járó termékek és tevékenységek nyílt vagy rejtett támogatása nemhogy elősegítené a pénzromlás elleni küzdelmet, hanem, éppen ellenkezőleg, egyre vészesebben gyorsítja az inflációt.

Ugyanez vonatkozik a tudományos kutatás, az oktatás, a kultúra elhanyagolására is. Ha nem ismerjük megfelelően azokat a tényeket és folyamatokat, amelyek alapján döntenünk kell, mert meg akartuk takarítani a megismerésükhöz szükséges költségeket, akkor nagy valószínűséggel hibás döntéseket hozunk. Ezek költségkihatásai pedig valószínűleg több nagyságrenddel nagyobbak lesznek, mint azok a kiadások, amelyeket eredetileg meg kívántunk takarítani. Ez következik be akkor is, ha nincs – vagy túl kevés – az olyan magasan képzett, sokoldalú szakember, vezető, aki el tud igazodni egyre bonyolultabbá váló világunkban. Egyszerűbben fogalmazva: a környezetszennyezés mellett a tudatlanság, a kor színvonalának nem megfelelő képzettség és kultúra a másik legerősebb inflációgerjesztő tényező.

A jövedéki adók növelése viszont csak egyszeri alkalommal növeli az árszintet, a termelésre gyakorolt árnövelő hatása pedig mérsékelt. Az élvezeti cikkek esetében ez egyértelmű, de az üzemanyagoknál is ez várható, mivel az üzemanyag-felhasználás közel 70%-a a személygépkocsikra jut, amelyeket nagyobb részt nem termelői céllal használnak. Sőt, ha az adórendszeren belül a gépkocsihasználat elszámolhatóságát korlátozzák, akkor tovább mérsékelhető az inflációs nyomás. Ezzel szemben a bérköltség állandó termelési tényező, melynek csökkentése következtében a termelés költsége mérséklődik. Ezek az intézkedések összességében már a költségvetési év végére is csökkentik az inflációt. Ennél is nagyobb jelentőségű, hogy a bérköltségek mérséklése a fajlagosan magas munkabér-tartalmú ágazatok versenyképességét növeli a külső piacon. Az intézkedés azért is vállakozásbarát, mert a több munkaerőt alkalmazó vállalkozók a tb-járulék csökkentése következtében többszörösét kapják meg annak, mint amit az üzemanyagok megnövelt adóin keresztül befizetnek.

A fentieken kívül javaslataink inflációs hatását úgy lehet mérsékelni, sőt az infláció előirányzott mértékét is érdemben tovább lehet csökkenteni úgy, hogy az 1999-re előirányzott csúszó leértékelés mértékét – megfelelő vámon kívüli iparvédelmet biztosítva – tovább csökkentsük. Ez azért is lenne kedvező, mert az előzőekben felsorolt intézkedésekkel elsősorban azt az importot fékezzük le, amely a vámleépítés és a liberalizáció miatt 1998-tól óriási preferenciát kap. Ezen intézkedések további előnye a sima leértékeléssel szemben az, hogy ezek idővel nem épülnek rá teljes egészében az export árra, és ezáltal erőteljesebben javítják a versenyképességet. Ennek következtében a költségvetés adósság- és kamatterhe az előirányzott 768,7 milliárd Ft helyett (mivel az infláció, de főleg a kamatok mérséklését várjuk el az általunk javasolt intézkedésektől), kb. 650 milliárd Ft-ra mérsékelhető. Becslésünk szerint tehát kellő biztonsággal 100 milliárd Ft megtakarításra lehet számítani a költségvetés adósságszolgálati kamatkiadásainak rovatában.

Az inflációt csak hosszú távú szemlélettel lehet tartósan mérsékelni. Jelenleg a PM és az MNB kizárólag pénzügyi szemléletű inflációmérséklést szorgalmaz abból a célból, hogy az infláció csökkenése által nyert mozgásteret a reálkamatlábak növelésére (illetve csökkenésének mérséklésére) lehessen felhasználni, ami további forrópénzek bevonását tenné lehetővé. Ez rendkívül kockázatos, mivel a pénzügyi válság állandósulásával előre vetíthető egy újabb “Bokros-csomag” méretű társadalomromboló restrikció bekövetkezése. (A jelenlegi inflációmérséklés jelentős mértékben a világpiaci energiaárak drasztikus csökkenésének tudható be. Ez azért sem tartós, mert például a kőolaj világpiaci ára az Északi-tengeri kitermelési költség alá esett, ami a másik oldalról a függőséget erősíti.)

II. Ajánlásaink gazdaságpolitikai megalapozása