Az elmúlt évtizedekben a mindenkori kormányok óriási támogatást adtak a lakossági energiafogyasztásra. Még az ezredforduló után is a földgáz „sárga csekkjeinek” kifizetéséhez évi 100-110 milliárd forint a költségvetésből származott, miközben az épületek energetikai korszerűsítésére alig 1-2 milliárd forint pályázati forrást hagytak.

Ebben az időben építették ki a vidéki kistelepülésekre a földgázvezetékeket, ugyancsak sok milliárd forintnyi közpénzes támogatással. Amikor a Levegő Munkacsoport szóvá tette, hogy inkább az épületek és fűtési rendszerek korszerűsítését, a biomassza és más megújulók elterjedését, az autonómiára törekvést kell támogatni a kistelepüléseken, azzal vádolták meg őket, hogy irigyelik a falusiaktól a kényelmes gázfűtést.

A Levegő Munkacsoport azt is sokszor elmondta, hogy nagyon igazságtalan az adófizetők pénzéből az energiatarifát támogatni, hiszen arányaiban ezáltal éppen a jómódú, sokat fogyasztó vagy pazarló háztartások jutnak több pénzhez, és még kevésbé fogja megérni pénzt fektetni az energiatakarékosságba.

A kormány az említett 10 százalékos tarifacsökkentés forrásaként az energiaszolgáltatás nem indokolható nyereségét jelölte meg. Ha ténylegesen van ilyen tartalék az energiaszektorban, akkor azt valóban célszerű elvonni. Ezt azonban a kormány semmiféle elemzéssel, vizsgálattal nem támasztotta alá. Félő, hogy azoknak van igazuk, akik szerint az energiaszektortól történő további elvonás a karbantartások elhalasztásához, a szükséges beruházások elmaradásához vezet, ami a biztonságos ellátást kockáztatja és a jövőben jelentős költségű többletráfordítást kényszerít ki.

A válság hatására ismét családok tízezrei kerültek nehéz helyzetbe. Az alacsony jövedelműek, elsősorban a kistelepüléseken élők és általában a munkájukat elvesztettek nem tudják a közüzemi díjakat fizetni. A tartozások összege már mintegy 140 milliárd forint. Számos házban hónapokkal ezelőtt kikapcsolták a villanyt; jobb esetben mezőgazdasági hulladékot, de nemegyszer autógumit, műanyagot égetnek a kályhában. A szolidaritás azt követeli meg, hogy ne hagyjunk senkit sem megfagyni, és biztosítsuk azt is, hogy az ilyen családokban élő gyerekek is tudjanak tanulni, járhassanak rendesen iskolába, nehogy újratermelődjön a szüleik szegénysége.

Az 1970-es éveket idézi az az atyáskodó hozzáállás, mely szerint a világpiaci energiaárakat meg lehet állítani az országhatárnál. Ez akkor sem sikerült, most sem fog. Tudomásul kell venni, hogy az olcsó energia korszaka lejárt. Ugyanakkor meg kell teremteni mindenki számára a lehetőséget, hogy csökkenthesse az energiaszámláját. A Levegő Munkacsoport ezért megismétli korábbi javaslatát, hogy a háztartási energiára többletadót vessen ki a kormány, és az így keletkező bevételt egyenlő mértékben ossza vissza az ország lakosainak. Az ily módon történő támogatást azonban semmiképp ne az energiaszámlán keresztül tegye, hanem attól független lakhatási támogatásként. Ezáltal csökkennének a szociális feszültségek, továbbá az emberek saját maguk dönthetnék el, mire költik a pénzüket. Az intézkedés egyúttal az energiatakarékosságot és azon keresztül az éghajlatvédelmet is ösztönözné.