Folyamatosan dolgoznak a környezetvédő civil szervezetek azon, hogy az Európai Unióban olyan éghajlatvédelmi intézkedéseket fogadjanak el, amelyek megfelelnek a Párizsi Éghajlatvédelmi Megállapodásnak. Legutóbb épp az Európai Parlament Környezetvédelmi Szakbizottsága tagjainak írtak annak érdekében, hogy olyan szabályozást támogassanak, amely eredményeként gyorsan csökken a közlekedés, a mezőgazdaság, a hulladékgazdálkodás, a háztartások és a kis ipari létesítmények éghajlatváltozást okozó gázkibocsátása az Európai Unióban. Alábbi írásunk a téma hátterét világítja meg.

Májusban megjelent az Európai Környezetvédelmi Ügynökség (EEA) elemzése az üvegházhatású gázkibocsátás alakulásáról az EU-ban 2015-ig. A részletes adattár majd 1000 lapos, inkább böngészésre, mint olvasásra való. Ha vannak is részeredmények, a helyzet nem mondható bíztatónak. 2015-ben nőtt az Unióban az üvegházhatású gázok kibocsátása, történetesen fél százalékkal. A 2015. évi kibocsátásnövekedés még nem veszélyezteti a 2020. évi célt, ami az 1990. évi kibocsátásnak 80 százaléka, hiszen 2015-ben az EU 77,9 százalékon állt, de mint tendencia nem hagyható figyelmen kívül. A növekedés elsősorban az összes kibocsátás mintegy húsz százalékát adó közlekedés teljesítményének tudható be, bár a hideg tél miatt a fűtési kibocsátás is nőtt valamicskét. Közúton a forgalomnövekedést nem tudja ellensúlyozni a fogyasztáscsökkenés – amiről ráadásul tudjuk, hogy a személyautóknál nagyrészt fiktív, hiszen az új autók fogyasztása évek óta csak papíron csökken, az úton már nem. Az autóközlekedés kibocsátása 1,6 százalékkal volt nagyobb a 2014. évinél. A kibocsátások mintegy négy százalékát adó légi közlekedésben viszont ez a növekedés 3,3 százalékos volt, ami tömegében jóval kisebb ugyan, mint a közúti emelkedése, tendenciájában viszont elgondolkodtató.

Magyarország üvegházhatású gázkibocsátásának alakulása 1990-2015

Forrás: Saját grafikon az Európai Környezetvédelmi Ügynökség adataiból

Várható tehát, hogy az EU tagállamai együtt teljesítik a 2020-ig terjedő időszak üvegházhatású gázkibocsátás-csökkentési vállalásukat. Amivel most foglalkoznak az EU döntéshozói, az a 2020 utáni idők politikája, nem utolsósorban a Párizsi Egyezmény célkitűzésének fényében. Két csapáson halad az EU-ban a kibocsátáscsökkentés. Az egyik csapás a nagy kibocsátók – erőművek, gyárak – kibocsátását korlátozni hivatott kvótakereskedelem, az ETS. A másik a közös erőfeszítés rendszere (ESD), amit magyarul kibocsátásmegosztásnak neveznek, ahova az épületfűtés, a kisvállalkozások, a mezőgazdaság, a hulladékkezelés és a közlekedés üvegházhatású gázkibocsátásának csökkentése tartozik. Ezek a területek adják az üvegházhatású gázkibocsátás 55-60 százalékát az Unióban. (A százalékos arány változó az egyes forrásokban.) A kibocsátásmegosztási 2009/406/EK határozat megújítására, 2020 utáni folytatására már előterjesztett az Európai Bizottság egy rendelettervezetet, amit az Európai Parlament illetékes bizottságai már tárgyaltak, és amiről rövidesen a parlament plenáris ülése is véleményt nyilvánít. A rendelettervezet az indoklása szerint az Európai Tanács 2014 októberi megállapodásából indul ki, amely meghatározta az Európai Unió 2030-ig tartó időszakra vonatkozó éghajlat- és energiapolitikai keretét. A keret értelmében az Európai Unió (EU) vállalta, hogy 2030-ra jogilag kötelezően 40 százalékkal csökkenti az 1990-es szinthez viszonyítva a gazdaság teljes egészének üvegházhatású gázkibocsátását. E cél teljesítése érdekében a nem ETS gazdasági ágazatokban 2030-ra 2005-höz képest 30%-os csökkentést kell elérni. A hangsúly a folyamatos előrehaladáson van az áttérésben a kis széndioxid-kibocsátású gazdaságra. Ehhez az áttéréshez szükség van az energiahatékonyság növelésére és a megújuló energiaforrások hasznosításának növelésére, a mindezt jól szolgáló beruházások és innovációk ösztönzésére.

Sajnos azt, hogy a 2020-as célt várhatóan túlteljesíti az EU, sokan nem úgy tekintik kiindulási alapnak, hogy építeni lehet rá egy nagyratörő tervet 2030-ig, hanem úgy, hogy a túlteljesítéseket – vagy azok egy részét – figyelembe kívánják vétetni a tagállamok 2020 utáni csökkentési teljesítményének megítélésében. Ez rányomja a bélyegét a rendelettervezetre, illetve annak Európai parlamenti vitájára is. A javaslatok szerint ha mondjuk Magyarország a tervezettnél mondjuk 2 millió tonna CO₂-egyenértékkel többet takarít meg évente, azt tartalékolhatja 2020 utánra. (Mi a túlteljesítők közé tartozunk, hiszen 2020-ig a 2005. évi kibocsátást akár 10 százalékkal is meghaladhatnánk, ugyanakkor 2015-ben is csak a 88 százalékát bocsátottuk ki,) Ha aztán egy másik tagállam mondjuk 2023-ban 5 tonnával többet bocsát ki, mint amennyit lehetett volna, akkor vásárolhat például a magyar tartalékból, és azt hozzáadva a saját teljesítményéhez, már jól teljesítőnek számít. Ez a kedvezmény valójában egy becsapás. Hiszen a cél az, hogy a kibocsátás évről évre csökkenjen, de az említett módon könyvelt csökkentés a következő évben már nem lesz meg. Ha a lehetőséggel élő tagállamban a következő évben erőteljesebben csökken a kibocsátás – a valóságban is teljesül az, ami az előző évben csak papíron –, akkor megszűnik a könyvelés és a valóság közötti eltérés. De ha nem, akkor a kimutatott kibocsátáscsökkentés a valóságban nem lesz akkora, mint amit szeretnénk. Ami legkésőbb a 2020. évi és a 2030. évi kibocsátások összevetésekor nyilvánvalóvá válik. Valamit szépít a dolgon, ha sikerül az így átcsatornázható kibocsátáscsökkentések mennyiségét korlátozni. Mert a fenyegető klímakatasztrófát könyveléssel nem, csak az üvegházhatású gázkibocsátás szigorú és gyors csökkentésével lehet elkerülni. Viszont a virtuális csökkentési üzleten Magyarország nyerhet, hiszen el tud helyezni túlteljesítést a tartalékalapba. Kérdés persze, hogy a bevételt aztán további csökkentésekre költi-e az állam.

Egy másik, várhatóan elfogadásra kerülő engedmény, hogy ha egy tagállam eleinte gyorsabban csökkenti a kibocsátást, mint időarányosan kellene a 2030-ra vállalt célhoz képest, akkor azt – egy másik – tartalékalapba helyezheti. 2030-hoz közeledve pedig, ha szükséges, előveheti és hozzáadhatja az akkori éves csökkentési teljesítményéhez. Ez a lehetőség tulajdonképpen méltányos. Sőt, kicsit közelebbről megnézve a dolgot, ha nem csökkentési, hanem abszolút kibocsátási szintek vannak a kibocsátásmegosztási rendeletben, akkor erre a trükkre nincs is szükség. Elég, ha azt vállalják a tagállamok, hogy az érintett szektorok üvegházhatású gázkibocsátása nem lesz több 2030-ban a 2020. évi kibocsátásnak egy meghatározott százalékánál, és ezt (lehetőleg) úgy érik el, hogy 2021-ben, 2022-ben, 2023-ban stb. időarányosan csökkentik a kibocsátást. Egy ilyen konstrukcióban a túlteljesítés automatikusan számítódnék be a következő években. Mint ahogy az első ábrán látható, Magyarország kibocsátása ugrálva ugyan, de mind összességében, mind az ESD tekintetében jóval alatta marad a bázisévekbelinek, vagyis az 1990-esnek, illetve a 2005. évinek. Nekünk tehát – feltéve, hogy a „sikerszéria” folytatódik – nem is lesz szükségünk erre a kiskapura.

vamá