Téves az az irány, amely a források 60 százalékát a gazdasági szereplők közvetlen támogatására szánja ahelyett, hogy magas színvonalú közszolgáltatásokkal, kiszámítható és korszerű szabályozással, valamint a piaci kereslet élénkítésével segítené a vállalkozásokat – többek között ezt állapította meg a Levegő Munkacsoport a 2014-2020-as időszak uniós forrásainak tervezett felhasználásáról írt véleményében.

Számos fórumon ismertették az elmúlt hónapokban a 2014-2020-as uniós fejlesztési időszak forrásainak tervezett felosztását. A Cséfalvay Zoltán államtitkár által vezetett intézmények folyamatosan várták az észrevételeket és javaslatokat az őszi véglegesítésig. A mostani koncepció szerint, amelyet az úgynevezett Partnerségi Megállapodás tervezetében tett közzé a Nemzeti Fejlesztési Ügynökség, a forrásokat a tárcák között osztják szét, és a minisztériumok felelnek a saját területükért. A regionális forrásoknál pedig nagyobb szerepet kapnak a megyék a korábbiakhoz képest.

Gyakran elhangzik, hogy a források szűkösebbek lesznek, nem fog jutni fontos célokra belőlük. A Levegő Munkacsoport álláspontja szerint nem a források elosztásával kellene kezdeni a tervezést, hanem fel kellene tárni, össze kellene gyűjteni azokat a tapasztalatokat, amelyek eddig az alacsony hatékonyságú forrásfelhasználáshoz vezettek.

Mindenekelőtt fel kell hagyni azzal a gyakorlattal, amely úgy kívánja ösztönözni a gazdasági növekedést, hogy a gazdaság egyes szereplőinek közpénzeket ajándékoz. Ez, a már a rendszerváltás előtt is sokszor kárhoztatott fosztogatásból osztogatás, egy piacgazdaságban különösen visszás: torzítja a versenyt, hátrányba hozza a támogatáshoz nem jutó vállalkozásokat, és nemegyszer kihasználatlan kapacitásokat hoz létre. A Levegő Munkacsoport ezzel kapcsolatban javasolja a Partnerségi Megállapodás tervezet szerzőinek, hogy tanulmányozzák a Szovjetunió gazdaságtörténetét, és igyekezzenek az ott elkövetett hibákat nem megismételni.

A hibát „csupán” tetézi, hogy nem ritkán olyan vállalkozásokat részesít támogatásban az állam, amelyek tevékenységét inkább vissza kellene szorítani. Például gazdaságélénkítés címén támogatást kapott pálinkafőző üzem, energiaitalt gyártó magáncég, dohányipari vállalat, miközben hazánkban az európai átlagnál sokkal nagyobb mértékben van jelen az alkoholizmus, a dohányzás, valamint az ezekkel összefüggő betegségek. Közismert a számos wellness szálló, önkormányzati uszoda kudarca, ahol nem számoltak a túlkínálattal és a fenntartás költségeivel. (Most, a jelenlegi uniós költségvetési időszak finisében újabb szállodaépítésekre osztogattak ki uniós pénzeket, miközben a meglévő szállodák jelentős része a túlélésért küzd, vagy már csődbe is ment.) Az uniós ellenőrzési mechanizmus gyengeségét is jelzi, hogy egyrészt igen költséges, szőrszálhasogató számviteli és egyéb adminisztrációs eljárásokat, bizonylatolást, speciális ismereteket követel meg a pályázatoknál, másrészt viszont hagyja, hogy az uniós állampolgárok adóját a fentiekhez hasonló célokra dobják ki.

A skandinávok, távol-keleti kistigrisek példája mutatja, hogy adottságainkat figyelembe véve, gazdaságunk növekedését az immateriális tőke növelésével biztosíthatjuk. Az immateriális tőkét egyebek mellett a munkaerő képzettsége és munkaképessége, továbbá a jogbiztonság, az elszámoltathatóság, a hatékony kormányzati működés, a szabályozás és ellenőrzés minősége, a kiszámíthatóság, valamint a kutatás-fejlesztés-innováció (K+F+I) dinamikája alkotja. Az uniós forrásokat tehát ezek fejlesztésére, megszilárdítására kell költeni

A K+F ráfordítások ma alig nagyobbak a bruttó hazai termék, a GDP 1 százalékánál, miközben több tagállamban elérik vagy meghaladják a 3 százalékot. (Uniós cél 2020-ra a 3 százalékos átlag.) A hazai célkitűzés 2020-ra is csak 1,8 százalék. Vagyis a tervek szerint is nemhogy behozzuk a lemaradást, hanem még relatíve növelni is fogjuk. Számos környezetvédelmi, mezőgazdasági, energetikai és egyéb területen tudnánk pedig olyan technológiai és termékfejlesztéseket végezni, amelyekkel a régiónkban és a harmadik világ piacain is megjelenhetnénk. Ezzel az innovatív vállalkozások számára is tálcán kínálnánk a piacokat, az említett osztogatások helyett.

A Levegő Munkacsoport érthetetlennek tartja azt is, hogy miközben a kormányzati kommunikáció folyamatosan a külföldtől való függőség felszámolásáról beszél, a Partnerségi Megállapodásban kevés figyelem jut a helyi megújuló energiatermelésre és az energiahatékonyság javítására. Holott kiszolgáltatottságunk egyik oka a magas energiaimport arány. Aggályos, hogy az uniós forrásokból alig jut a városi és elővárosi tömegközlekedésre, a műemlékek megóvására és általában olyan közfeladatokra, amelyek piaci alapon nem valósíthatók meg. Vajon egy műemlék szakszerű felújítása nem élénkíti a gazdaságot is? Nem jutnak-e kkv-k ezáltal megrendelésekhez? Nem fejlődik-e a szakmai felkészültségük? Nem javítják-e a felújított épületek esélyeinket a nemzetközi turisztikai piacon?

Fontos újragondolni a támogatások arányát is. A pénzek eddig jobbára a fejlettebb térségekbe, illetve erősebb lábakon álló intézményekhez, vállalkozásokhoz áramlottak. Az állami, illetve önkormányzati intézményeknek jutó nagyon magas, 90-100 százalékos támogatási arány pedig esetenként meggondolatlan és értelmetlen beruházásokhoz és, ami még rosszabb, az árak indokolhatatlan felhajtásához vezetett.  

Végül egy látszólagos ellentmondásra hívjuk fel a figyelmet. Számos előadáson, koncepcióban előbukkan az a kijelentés, hogy a fenntarthatóság, az éghajlatvédelem, a természeti erőforrások védelme komoly áldozatokkal jár, ütközik a recesszióból kilábolás jogos igényével. Ezért állítólag a források felhasználásánál is kompromisszumokat kell kötni, hogy az igényeket ki lehessen elégíteni. Már sokszor rámutattunk arra, hogy a környezetvédelem és a gazdasági fejlődés nem ellentéte egymásnak. Ezt nemcsak a zöld szervezetek, hanem többek között konzervatív politikusok is egyre gyakrabban hangsúlyozzák. Így például nemrég Peter Liese, az Európai Parlament Néppárti Frakciójának tagja jelentette ki a következőket: „Semmi gyakorlati bizonyíték nem támasztja alá azt az állítást, hogy az éghajlatvédelem munkahelyek elvesztését és gazdasági problémákat okozna.”

A természet, a társadalom és a gazdaság harmonikus együttélése nem vágyálom, hanem létkérdés. Ez kell, hogy legyen tevékenységeink vezérelve. Ha mégis kezelhetetlennek tűnő konfliktusok bukkannak fel, az azt jelzi, hogy a jogszabályi és az ösztönzési környezet, az intézményrendszer nem megfelelőek. Az EU-források felhasználásának hatékonysága tehát a jogszabályok és a gazdasági eszközök (köztük az adórendszer) összhangjával is jelentős mértékben befolyásolható.