A környezetvédelmi adókról sokat lehetett már hallani, a környezetvédelmi vámok gondolata azonban sokak számára újnak tűnhet. Pedig a témáról rengeteget vitáztak már különböző körökben. Ezeknek a vámoknak a lényege az, hogy ún. kiegyenlítő adókat vet(né)nek ki azokra az importált termékekre, amelyek előállítása során kevésbé szigorú környezetvédelmi előírásnak kell megfelelni, mint az importőr országban előállított hasonló termékek esetén. Elvben egy ilyen intézkedéssel rá lehet kényszeríteni például az éghajlatvédelem terén hátul kullogó országokat arra, hogy „embereljék meg magukat”. A gyakorlatban azonban a környezetvédelmi vámok alkalmazása sok buktatót rejt magában. Minderről azon a tanácskozáson esett szó, amelyet a legnagyobb európai környezetvédelmi szervezet, az Európai Környezetvédelmi Iroda (EEB) rendezett a témáról Brüsszelben idén júniusban. Az alábbiakban beszámolunk a tanácskozásról és ismertetünk egy német tanulmányt a témával kapcsolatban.

A megjelenteket először az EEB főtitkára, John Hontelez köszöntötte, aki szerint az is bizonyítja a tanácskozás időszerűségét, hogy nem sokkal korábban Nicolas Sarkozy francia elnök és Silvio Berlusconi olasz miniszterelnök közösen írt levelükben sürgették José Manuel Barrosót, az Európai Bizottság elnökét a környezetvédelmi vámok bevezetésére.¹ Kérésüket azzal indokolták, hogy a nemzetközi versenyben egyes európai iparágakat hátrányosan érintenek az uniós éghajlatvédelmi szabályozások (kibocsátási jogok kereskedelme, energiaadók stb.), mivel az EU-n kívül sok országban nem alkalmazzák ezeket az eszközöket.

Kai Schlegelmilch a Német Környezetvédelmi Minisztérium részéről elmondta, hogy a szigorú uniós szabályoknak köszönhetően az EU-ban egy tonna acél előállítása sokkal kevesebb széndioxid-kibocsátással jár, mint az Egyesült Államokban. Ezért elvileg indokolt lenne környezetvédelmi vámot kivetni az USÁ-ból importált acélra – annál is inkább, mert az ilyen import munkahelyeket szüntet meg az EU-ban. Most az unióban az ilyen versenyhátrányok elkerülése érdekében a tagországok különböző kedvezményeket adnak a nagy energiaigényű iparágaknak. A környezetvédelem, a munkahelyek megőrzése és az állami költségvetés szempontjából egyaránt az lenne előnyös, ha ezen adókedvezmények helyett inkább az importot is megadóztatnák. Schlegelmilch szerint már a környezetvédelmi vámok gondolatának a felvetése is rendkívül nagy eredménnyel járt: a kínai kormány nem kis részben ennek a fenyegetésnek a hatására úgy döntött, hogy 2011-től kezdve széndioxid-adót vezet be. Ez nemcsak a környezet védelmét és az energiatakarékosságot segíti elő, hanem azt is, hogy a bevételek a kínai állami költségvetésbe folyjanak be…

Az OECD néhány évvel ezelőtt már készített egy tanulmányt a témáról, amely kimutatta: a környezetvédelmi vámok bevezetése nemzetközi szinten segítené elő az éghajlatvédelmet és az energiatakarékosságot, azonban igen bonyolult adminisztráció szükséges hozzá. Ezért csak azokat a termékeket érdemes megvámolni, amelyeknek a termelése valóban jelentős széndioxid-kibocsátással jár, és amelyek nagy mértékben vannak jelen a nemzetközi kereskedelemben. Ilyen termék például az acél, az alumínium és egyes vegyipari termékek. A cementre viszont nem célszerű alkalmazni, mivel egyébként sem kifizetendő a nagy távolságra történő szállítása. (Ezzel nem értettem egyet, rámutatva, hogy Magyarországra könnyen lehet cementet szállítani például Szerbiából vagy Ukrajnából…) A helyzetet tovább bonyolítja, ha nagyobb feldolgozottságú termékről (például gépjárműről) van szó. Miként lehet megállapítani, hogy a jármű különböző részegységeit hol állították elő, és közben mennyi üvegházhatású gáz került kibocsátásra?

Schlegelmilchnek az volt a véleménye, hogy az alkalmazás minden nehézsége ellenére az EU-nak fel kell vállalnia a környezetvédelmi vámok alkalmazását, mert ez az egyetlen tényleges lehetősége arra, hogy a vonakodó országokat szigorúbb éghajlatvédelmi intézkedésekre szorítsa. Ugyanakkor megfontolásra érdemes az a – többek által felvetett – javaslat, hogy az így keletkező bevételekből éghajlatvédelmi beruházásokat támogassanak a fejlődő országokban.

A következő előadó, Eivind Hoff, a Bellona nevű norvég civil szervezet szakértője azt elemezte, mennyire felelnének meg a környezetvédelmi vámok a Kereskedelmi Világszervezet (WTO) szabályainak. Rámutatott, hogy ilyen vámokat már korábban is kivetettek. Így például az Egyesült Államok már 1990-ben igen magas, 500 százalékos vámot vezetett be a magaslégköri ózont romboló vegyületek importjára. A vámot nemcsak magukra a vegyületekre alkalmazták, hanem a felhasználásukkal készült termékekre is (ebben az esetben azonban a vám mértéke jóval alacsonyabb volt). Bár ez utóbbi intézkedés egyik fő célja (nem kimondva) az USA mikroelektronikai iparának védelme volt a külföldi versenytársakkal szemben (a vegyületet ugyanis a mikrocsipek előállításakor alkalmazták), a WTO nem kifogásolta azt. A vám a töredékére csökkentette az ózonromboló vegyületek alkalmazását, a bevételeket pedig környezetvédelmi célokra használták fel.

Tomas Wynd, az Európai Éghajlatvédelmi Akcióhálózat (CAN Europe) képviseletében több tanulmányt idézett, amelyek kimutatták: a kibocsátási jogok uniós kereskedelmének keretében az európai ipar túl sok ingyenes kvótát kapott, ami sok milliárd euró megszolgálatlan, „égből pottyant” nyereséget eredményezett számára. Ugyanakkor ezek a tanulmányok azt is bebizonyították, hogy (egyes ipari körök állításaival ellentétben) a jelenlegi szabályozás mellett nem kell számítani arra, hogy az energiaigényes iparágak Európából más országokba vándorolnak. Ezért – Wynd szerint – az EU-nak egyelőre nem érdemes környezetvédelmi vámokat kivetni. Amennyiben viszont az EU a jelenleginél sokkal erőteljesebb (például 40 százalékos) CO₂-kibocsátáscsökkentési célt tűzne ki 2020-ra, akkor igencsak előtérbe kerülne a környezetvédelmi vámok bevezetésének szükségessége. Ugyanakkor a témát napirenden kell tartani, mivel az a diplomácia nyomásgyakorlás hatékony eszköze lehet – amint azt a fentebb említett kínai eset is bizonyította.

Felvetettem, hogy a környezetvédelmi vámok helyett célszerűbb lenne az EU-ban jelentős adót kivetni minden olyan termékre, amelynek előállítása komoly széndioxid-kibocsátással jár. Ezáltal el lehetne kerülni a környezetvédelmi vámokkal kapcsolatos nehézségeket, hiszen az adó egyaránt sújtaná az itt termelt és az importált árukat. Igaz, akkor a kibocsátási jogok kereskedelmére se lenne szükség. Wynd válaszában elvben egyetértett ezzel, azonban szerinte ennek kivitelezése politikailag reménytelen, mivel a szennyező iparágak általános tiltakozását váltaná ki…

A tanácskozás végén a civil szervezetek képviselői arra a következtetésre jutottak, hogy a környezetvédelmi vámok kérdését napirenden kell tartani, azonban a legfontosabb az, hogy először az EU saját maga bizonyítsa: komolyan gondolja az éghajlat védelmét. Csak ez adhat erkölcsi alapot arra, hogy másokkal szemben is szigorú követelményeket támasszon.

Budapest, 2010. június 15.

Lukács András
a Levegő Munkacsoport elnöke

---

Kiegyenlítő környezetvédelmi adók a nemzetközi kereskedelemben

A Kereskedelmi Világszervezet (WTO) mindmáig nem mondta ki, hogy a nemzetközi kereskedelemben környezetvédelmi megfontolásokból kivetett kiegyenlítő adók (környezetvédelmi vámok) megfelelnek-e a WTO szabályainak, és nem található erre utalás a jogi szakirodalomban sem. Az alább ismertetett tanulmány szerzői ugyanakkor azon a véleményen vannak, hogy a hatályos WTO-szabályozás keretében csaknem minden, belföldi környezetvédelmi intézkedés miatt fellépő költségnövekedés ellentételezhető kiegyenlítő adók kivetésével.

Bevezetés

Franciaország már 2006 végén nemzetközi vitára javasolta egy korrekciós adótétel, vagyis egy környezetvédelmi vám² bevezetését az Európai Unión kívüli országok egyes termékeire, amivel kiegyenlíthető az a versenyhátrány, amelyet a belföldi termelők akkor szenvednek el, amikor termékeiknek a lazább környezetvédelmi szabályozást érvényesítő országokból származó import támaszt konkurenciát. Később a javaslatot Nicolas Sarkozy francia elnök, majd az Európai Parlament Zöld Frankciója is megerősítette – ez utóbbi az energiaigényes belföldi gyártókat védő, az említett importra kivethető energiaadó bevezetésére tett javaslatot. Az Európai Bizottság a kérdés eldöntését 2011-re halasztotta. A felvetés egyébként jogos, mert a jelenleg szigorúbb környezetvédelmi szabályokat érvényesítő országok termelői egyes, lazább környezeti normákat fenntartó országokból származó importárukkal szemben emiatt eleve versenyhátránnyal indulnak. E szabályozási eszközt egyébként számos területen eredményesen alkalmazzák – például a jövedéki adóeltérések kiegyenlítésére, vagy környezetvédelmi célból az USÁ-ban az ózongyilkos vegyi anyagok használatának visszaszorítására (Superfund Tax). Az alábbiakban a Német Szövetségi Környezet- és Természetvédelmi és Nukleáris Biztonsági Minisztérium által a tárgyban végzett kutatásról³ szóló beszámolót⁴ ismertetjük.

Összefüggés a nemzeti és uniós éghajlatvédelmi szabályozással

A környezetvédelmi vámok alkalmazási területeinek meghatározása során mindenekelőtt az adott termék vagy gyártástechnológia jellemzőiből célszerű kiindulni. Eközben – tekintettel az importtermék-választék bőségére és a végrehajtás jelentős adminisztratív költségeire – főként olyan, jelentős környezetterhelés (energiaigényesség vagy CO₂-kibocsátás) mellett előállított importtermékekről van itt szó, amelyeket számottevő mértékben érint a nemzeti vagy uniós szabályozás és forgalmazásukat különleges nemzetközi versenyszabályok betartásával kell folytatni. A magas közvetlen energiafelhasználás mellett ezért a jelentős fajlagos fém-, nyers- és szerkezeti anyagfelhasználás utalhat a környezetvédelmi vám szükségességére. Azt, hogy mely országok termékeire legyen hatályos e szabályozás, illetve azt általános érvénnyel kell-e bevezetni – e kérdés az egyes országok éghajlatvédelmi politikája, iparosodottságának mértéke, az adott termelőkapacitásokra jellemző energiahatékonyság és CO₂-kibocsátás, valamint a Kereskedelmi Világszervezet (WTO) szabályai alapján dönthető el. Tehát egymagában az a körülmény, hogy az adott ország aláírta, vagy éppen nem a Kiotói Jegyzőkönyvet, vagy van-e hatályos éghajlatvédelmi programja, még nem lehet elégséges alap a kérdés elbírálásához, hiszen az előbbi szempontok tekintetében mindkét esetben sokféle helyzet lehetséges.

A vám megállapítása során konkrétan szükséges egybevetni az érintett országok éghajlatvédelmi rendelkezéseit, köztük az energiaadó meglétét és mértékét, nemkülönben más, az adott kérdésben releváns nemzeti vagy uniós szabályozási eszközök hatásait is. Ha a mindegyik érintett országban van hatályos szabályozás, úgy ezek nettó eltérését kell a vámban figyelembe venni. Eldöntendő emellett az is, hogy ki legyen az adóbevétel kedvezményezettje – feltéve, hogy az nem kerül részben, vagy egészében az EU közösségi költségvetésébe. A tagállamokhoz kerülő többletbevétel egyebek közt hazai és nemzetközi éghajlatvédelmi intézkedések finanszírozására is felhasználható lenne.

A hatályos nemzeti és uniós éghajlatvédelmi adóterhek konkretizált, termékegységekre stb. számszerűsített mértékei ismeretében megállapítható, hogy a belföldi termelő által előállított egységnyi termelésre mekkora, az éghajlatváltozás kezelésével összefüggő többletterhelés esik – ezzel kell számolni az egyenértékű, kiegyenlítő adóteher (vám) kiszámítása során is. Az EU egyik fő éghajlatvédelmi szabályozási eszköze, a szén-dioxid-kibocsátási jog abban az esetben okozhat többletköltséget a gyártónak, ha csak térítés ellenében juthat hozzá, vagy megelőző intézkedésként CO₂-kibocsátáscsökkentési fejlesztésre kényszerül. A kibocsátási jog megszerzésének, illetve a bevezetendő vám költségkihatásainak megállapítására a termék fajlagos CO₂-kibocsátását meg kell szorozni a fenti jogot megtestesítő engedély beszerzési árával, de emellett figyelembe kell venni a többnyire szintén a kibocsátási jog alapján folytatott termeléssel előállított villanyáram árának változását, az esetleges energiaadót és számos más, másodlagos hatást is – mindez pedig további vizsgálatokat igényel.

Tekintettel arra, hogy az EU-tagállamok által kivetett energia- és karbonadók mértékei és hatóköre meglehetősen eltérőek, vélhetően közösségi szintű korrekciós vámképlet összeállítására aligha lesz lehetőség – e feladatot várhatóan nemzeti hatáskörbe kell utalni. Nem beszélve az éghajlatváltozás kezelését szolgáló más intézkedésekről – Németországban például a megújuló energiaforrások hasznosítására vonatkozó törvényről, vagy a hő- és villamos energia kapcsolt termelésének támogatásáról; egyes kibocsátókra megállapított felső határértékekről, valamint egyes vegyi anyagok (köztük az ólom, kadmium, a higany vagy az illékony szerves vegyületek) kibocsátásának szankcionálásáról – mindez költségnövelő tényező, ezért befolyásolja a megállapítandó vám mértékét is. A fent említett eltérő adómértékek mellett e nem kifejezetten gazdasági jellegű szabályozás költségvonzatainak a vám megállapítása során történő számításba vétele, a „legjobb elérhető technológiához” kötődő minimális energiafelhasználás alapján esetleg EU-szinten végzett termékszintű teljesítményértékelés („benchmarking”) alkalmazása is további tanulmányozást igényel. Ez utóbbi azonban azzal a veszéllyel járna, hogy az így megállapított, a tényleges többlettehernél jóval alacsonyabb vám nem képezne számottevő többletterhet a külföldi szállító vagy az importőr számára.

A vám elsődleges feladata ugyanis a belföldi éghajlatvédelmi intézkedések miatti esetleges versenyhátrányok kiküszöbölése; az exportáló országok ösztönzése szigorúbb klímavédelmi szabályozás érvényesítésére; a belföldi termékek nemzetközi versenyképességének növelése nemzeti vagy EU-szintű környezetvédelmi intézkedésekkel. Mindeközben azzal is számolni kell, hogy az exportáló országokban hatályos éghajlatvédelmi szabályozásból fakadó fajlagos terhelés (adók és díjak) beszámítása jelentős információs akadályokba ütközhet, egyebek közt az ottani termelőkapacitások jellemzőinek és érintettsége mértékeinek megállapítása tekintetében – nem beszélve e folyamat várhatóan igen magas költségeiről. Célszerűbb lehet ezért a konkrét objektumok vizsgálata helyett az adott országban listázott paraméterekből és hatályos szabványokból kiindulni a helyi éghajlatvédelmi intézkedések hatásainak becslésénél – biztosítva egyben a diszkrimináció-mentes kezelés elvének érvényesülését. Eldöntendő kérdés az is, hogy miként lehetne a gyengébb éghajlatvédelmi szabályozással rendelkező országok esetében figyelembe venni az ottani cégek által saját kezdeményezésre végrehajtott fejlesztések kedvező környezeti hatásait is.

A hatályos nemzeti és uniós éghajlatvédelmi adóteher okozta többletköltségek beszámításának WTO-konformitása szempontjából az Általános Kereskedelmi és Vámegyezmény (GATT) is lehetőséget ad a kereskedelmet befolyásoló környezetvédelmi intézkedések érvényesítésére. Egyfelől ökológiai szempontból káros termékek esetében, másfelől olyankor, amikor maga a termék ugyan nem káros a környezetre, a gyártása során alkalmazott technológia viszont igen. A bevezetendő környezetvédelmi vám az utóbbi tényállást hivatott kezelni, kivéve azt az esetet, amikor egy belföldön az adott termékben megtalálható, ökológiai szempontból káros anyagra kivetett adóval vagy az ilyen anyag használatának betiltásával kapcsolatos költségnövekedést ellensúlyozza. Egyesek szerint ilyen vámot nem is lehetne kivetni, mert ez ellentétes a származási ország belső szabályozása szuverenitásával és ezzel akadályozza a globális szabad kereskedelmet. E nézet azonban ellentmond a GATT 1946-ban aláírt alapító szerződésének, amely kimondja, hogy kiegyenlítő adó a termékhez és a technológiához „közvetlenül vagy közvetve” kötődő költségnövekedés ellentételezésére egyaránt kivethető.

A határon az importált termékekre környezetvédelmi megfontolásokból kivetett kiegyenlítő adókat meg kell különböztetnünk a belső adóteherként felszámított importvámoktól, mivel azok egyfelől, mint adók a GATT III.2-es cikkelye, másfelől vámjellegű díj minőségében a GATT II.1(b) cikk hatálya alá is eshetnek. Mindazonáltal, a kiegyenlítő adókra az előbbi cikk vonatkozik, mivel ezt az adót belföldön előállított és importált, egymással konkuráló termékekre egyaránt felszámítják. A III. cikkely szerint akkor beszélhetünk ilyen adóról, ha azt a határon egy kormányközi megállapodás alapján a belső adóbeszedési rendszerhez közvetlenül csatlakoztatva számítják fel. A belső szabályozás alapján kivetendő kiegyenlítő adó eleget tesz e feltételeknek, ezért rá a III. cikkely vonatkozik.

Ez utóbbi cikk szerint az importált termékeket, valamint a belföldön vele közvetlenül versengő azonos, hasonló vagy helyettesítő termékeket azonos elbírálásban kell részesíteni. Mivel a „hasonló termékeket” ez a jogszabály nem definiálja, a kiegyenlítő adók GATT-konform hatályának elbírálására külön vizsgálódásra van szükség. Az ennek során érvényesítendő elbírálási kritériumokat egy külön munkacsoport (Working Party on Border Tax Adjustments) alakította ki a termékek tulajdonságai, jellege és minősége, végfelhasználásának módja, a velük kapcsolatos fogyasztói ízlés, valamint vámbesorolásuk figyelembe vételével, de néha helyet kapnak az elbírálásnál környezetvédelmi és egészségügyi tényezők is. Ezt követően lehet megállapítani, hogy az importtermékre kivetett kiegyenlítő adó összhangban van-e a megfelelő belföldi termékek hasonló adóterheivel.

A termékdíjak esetében kivethető kiegyenlítő adók elbírálásánál az importált és a hazai termék hasonlóságanem releváns, mivel gyártásuknál ugyanazokat a komponenseket használják fel. Amennyiben egyes, az adott termék előállítása során alkalmazott elő-gyártmányokat (pre-products), amelyek végül nem is épülnek be magába a termékbe, valamint a gyártásnál felhasznált energiát adó terheli, úgy – egyes vélemények szerint – ez utóbbiak a GATT II:2(a) cikke szerint nem vehetők figyelembe a kiegyenlítő adó megállapításánál. E cikk szerint ugyanis kiegyenlítő adó csak „az importált termékekbe részben vagy egészében beépülő komponensek” után számítható fel. Mások szerint viszont mindez felszámítható, hiszen e komponensek végső soron „beépültek” a végtermékbe. A fent említett munkacsoport „rejtett adók”-nak tekinti őket, de végleges álláspontot még nem alakítottak ki ez ügyben, amellyel kapcsolatban egyébként más WTO testületek is vizsgálódnak. E tényezők exportra kerülő termékek esetében történő beszámítására egyébként az 1979-es (1994-ben módosított) Egyezmény a Támogatásokról és Kiegyenlítő Mechanizmusokról is ad lehetőséget. Ugyanez állapítható meg a GATT megállapodás XX. cikkelyéről is, amely a hazai környezetvédelmi adórendszerek védelme esetén lehetővé teszi megfelelő kiegyenlítő adó kiszabását.

A speciális, környezetkímélő technológiák alkalmazásával kapcsolatos vámjellegű kiegyenlítő adó esetleges kivetésével kapcsolatban a GATT azon az állásponton van, hogy a termék tulajdonságait nem befolyásoló, gyártástechnológiájuk tekintetében eltérő termékek hasonlóknak minősülnek, hiszen végső felhasználásuk módja megegyezik. Erre utal a vámtarifa listában elfoglalt azonos helyük is. Végső soron a gyártástechnológia jellege szerint maga a fogyasztó differenciál környezettudatosságának mértéke és a minőség szerint. A GATT III szerint azonban hasonló termékek között csupán előállításuk eltérő módja miatt nem lehet felszámítani kiegyenlítő adót, hacsak nem veszik figyelembe a GATT fent említett XX. cikkelyét is.

A kibocsátási határértékek és a kibocsátási jogokkal folytatott kereskedési rendszer megléte alapján kivethető kiegyenlítő adó tekintetében a GATT úgy foglal állást, hogy – azonos fizikai paraméterek esetén – a partner országban hatályban lévő eltérő határérték és a kereskedési rendszer funkcionálása vagy hiánya sem releváns, mivel e tényezők a szóban forgó termékek hasonló voltát nem befolyásolják. Az e tényezők eltéréseit ellensúlyozni hivatott kiegyenlítő adó kiszabását megelőző benchmarking során ugyanis gyakorlatilag lehetetlen biztosítani az ekvivalenciát – előfordulhat, hogy a kiegyenlítő adó nem nyújt teljes mértékben kompenzációt az említett tényezők miatt belföldön felmerülő többletköltségekre, vagy pedig az importot indokolatlanul nagy többletteherrel sújtanák, ami sértené a GATT III. 2 cikkelyét – hacsak nem veszik itt is figyelembe a GATT XX. cikkelyét is.

Ha a termék gyártásánál kifejezetten tiltott anyag helyettesítése miatt merül fel a belföldi gyártónál többletköltség, a GATT a két terméket már nem tekinti hasonlónak, ezért a kiegyenlítő adó alkalmazható, de itt ügyelni kell arra, hogy mértéke pontosan összhangban legyen az említett okok miatt felmerült költségekkel – ellenkező esetben sérül a GAT III.2. cikkely második mondatában előírt feltétel – hacsak nem veszik itt is figyelembe a GATT XX. cikkelyét.

A legnagyobb kedvezmény elve (GATT I.1. cikkely) szerint hasonló termékek, szolgáltatások stb. esetében a WTO-tagállamok kötelesek WTO-n kívüli partnerek felé is azonnal érvényesíteni mindenfajta előnyt, amelyet bármely más országnak már megadtak. Az éghajlatváltozás kezelésével kapcsolatban felmerülő többletköltségek (díjak) az adók mellett szintén a fenti cikkely hatálya alá tartoznak. Hasonlóképpen, a korrekciós kiegyenlítő adó elhagyása vagy alacsonyabb mértéke éghajlatvédelmi intézkedéseket hozott partnerek számára egy „előny” a többi, kevéssé környezettudatos szállító országgal szemben (ők ezt „hátrányként” foghatják fel). Feltétel viszont a legnagyobb kedvezmény érvényesítéséhez a termékek egyezősége vagy hasonlósága és a számukra „azonnal és feltételek nélkül” nyújtott kedvezmény – ez viszont a kiegyenlítő adó esetében nem áll.

Hasonló termékek származási hely szerinti megkülönböztetése nem megengedett a GATT I. cikkelye szerint, de a kiegyenlítő adó esetében nincs is ilyen megkülönböztetés. Az elbírálásnál ugyanis a megfelelő éghajlatvédelmi intézkedések megléte és milyensége a mérvadó, tehát csak látszólagos az esetleg felvethető „de facto diszkrimináció” – feltéve, hogy itt is figyelembe veszik a GATT XX. cikkelyét.

Megengedhető-e a WTO-szabályozás szellemében a nemzeti éghajlatvédelmi intézkedések miatt felmerülő többletköltségek visszatérítése a hazai exportőrök számára? Mivel a nemzetközi kereskedelemben kivetett kompenzáló adók célja, hogy kiegyenlítse a játékteret valamennyi „hasonló termék” számára, kézenfekvőnek látszik, hogy az éghajlatvédelmi intézkedések miatt az EU-n kívüli piacokra szállító exportőröket belföldön viselt többletköltségeikért kompenzálják. Környezetvédelmi szempontból azonban ez nem támogatható, hiszen ezzel csökkenne a belföldi termelőkre ható ösztönzés környezetkímélő termékek és eljárások bevezetésére, ami különösen akkor okozna jelentős környezeti károkat, ha az export nagy részarányban járul hozzá a nemzeti jövedelem megtermeléséhez. Ez jellemző egyébként Németország esetében is, ahol a nemzetközi összehasonlításban is meglehetősen magas színvonalúnak minősíthető környezetvédelmi szabályozás dacára (vagy éppen ennek köszönhetően) külföldi piacokon is versenyképes termékek készülnek nagy mennyiségekben. A szerzők szerint mindez arra utal, hogy a környezetvédelmi szabályozással kapcsolatos költségeket az alkalmazkodást célzó innováció és a hatékonyság javulása bőven kompenzálhatja. Indokolatlan lenne egyébként az exportőrök számára ilyen visszatérítés azért is, mert a WTO és a versenyszabályozás szerint az importált termékekre kivetett kiegyenlítő adó esetében az export hasonló jellegű támogatása környezetvédelmi megfontolásokkal már nem is megalapozott – tehát nem megengedhető támogatásnak minősülhet.

Budapest, 2010. június 11.

Összeállította: Dr. Balog Károly
a Levegő Munkacsoport megbízásából