Molnár Mária az egyik legrégebbi tagja a Levegő Munkacsoportnak.
Építőipari tanulmányait Debrecenben végezte, utána évtizedekig élt Budapesten, és amennyire egészsége engedte, különféle építészeti, majd könyvszerkesztői feladatokat látott el. Munkája mellett számos rendezvényünkön vezetett kreatív gyermekfoglalkozásokat, és ő volt a szervezője az óbudai városnéző sétáknak. A nagyközönség azonban leginkább természetes anyagokból összeállított képeiről és az az öko-képek, ékszerek díszek készítéséről szóló négy könyvéről ismeri.
Néhány évvel ezelőtt nagy elhatározásra jutott. Otthagyta fővárosi lakását, és leköltözött a Veszprém, Zala, és Vas megye határán fekvő apró faluba, Hetyefőre. Vásárolt egy kopottságában is gyönyörű parasztházat, amelyet kevés pénzzel, de annál nagyobb gonddal és hozzáértéssel igyekszik korszerűsíteni, és még otthonosabbá varázsolni a körülötte levő kerttel együtt.
Azt hiszem, hogy sokan borzadva gondolnánk arra, milyen lehet egy korábbi városlakónak hosszú téli napokon egy 100 lélekszámú faluban egyedül élni. Aki azonban Máriát korábbról ismeri, az nem csodálkozik azon, hogy az új környezetben is feltalálta magát. Műveli a kertjét, szorgalmasan gyűjti a nyersanyagot öko-képeihez, mindenféle háztartási és mezőgazdasági praktikát tanul az ott élőktől, és ha az időjárás végképp a házba kergeti, akkor néprajzi és egyéb tárgyú könyveket olvas, egy könyvtárnyi, etnográfus ismerősétől ajándékba kapott könyv közül válogathat. Tv-je nincs, de a számítógép és a telefon segítségével gond nélkül tartja a kapcsolatot régi barátaival és a „külvilággal”.
Elmondása szerint költözésének egyik oka az volt, hogy Óbudán, ahol korábban lakott, sokszor éjjel sem hűlt le, tisztult ki a levegő. Idén augusztusban viszont már a szokatlanul nagy forróság sem okozott neki gondot. Hetyefői, jól megépített vályogházában még az ötödik hőségnapon sem emelkedett a levegő 23 fok fölé.
A másik ok szűkös jövedelme volt. Rokkantnyugdíjból egy nagyvárosban méltósággal, a kirekesztettség érzése nélkül megélni szinte lehetetlenség. A rendszerváltás óta folyamatosan, de az utóbbi években különösen szembetűnő, hogy az élelmiszerárak és a lakhatási költségek (az energia, víz, csatorna, szemétszállítás díja, a lakásbiztosítás, közlekedés stb.) sokkal gyorsabban nőnek, mint a háztartások jövedelmei. Mária megunta az egyenlőtlen küzdelmet, és úgy döntött, hogy amennyire lehet, függetleníti magát a közszolgáltatóktól. Erre ma leginkább a kistelepüléseken van lehetőség. Kérdés persze, hogy meddig? A félreértett „modern életérzés” divatja, a tájékozatlanság a nagy közműhálózatokat üzemeltetők érdekeinek kedveznek. Sokan azt hiszik faluhelyen, hogy a gáz bevezetésével, a városi szennyvíztisztítóig elvezetett hatalmas csatornahálózattal és veteményezés helyett a motoros fűnyírással egy-kettőre megszűnik a vidék és a város közötti különbség. Jóval kevesebben vannak, akik a decentralizált, természetközeli megoldásokat, az önellátást a fejlődés egy fenntartható, korszerű formájának tartják. Az autonóm életmód ma nem adódik magától még a legapróbb faluban sem. Fehér hollónak számít az olyan falu, ahol vállalkozó szellemű, tájékozott, és ugyanakkor a közösség érdekeit előtérbe helyező polgármester vezeti az önkormányzatot. (Aparhant nevét kevesen ismerik az országban. Ott a vidék jövedelemtermelő képességével arányos áron nyújtanak XXI. századi komfortot, szennyvíztisztítást, Internet hozzáférést stb.).
Mária jórészt saját erőből teremti meg az igényeinek megfelelő és korábban megszokott lakhatási minőséget. Ebben segítségére van eredeti képzettsége, rugalmas gondolkodásmódja és érdeklődése a természetes megoldások iránt. Bio-WC (száraz toilet) van a lakásban, tavasztól őszig napkollektor termeli a melegvizet, télen fával tüzel a fürdéshez, a mosogatáshoz, a főzéshez és a fűtéshez. Öntözéshez, mosáshoz a kút vizét használja. Legfrissebb vállalkozása a saját szennyvíztisztító. A falu több mint egy évtizede készül a csatornázásra, hiába próbált Mária agitálni egy lényegesen olcsóbb, energiatakarékos megoldás, a gyökérzónás szennyvíztisztítás mellett, amelyhez a falu megfelelő adottságokkal is rendelkezik. Meghívta az Élővíz Kft. tervezőit, hogy mondják el a környék lakóinak, milyen előnyökkel jár a helyi, gyökérzónás szennyvíztisztítás. A meghívót e-mailen időben kiküldte 60 önkormányzatnak, de nem jelent meg senki. Ki se nyomtatták, ki se függesztették a meghívót a községekben. Ehelyett Hetyefőn például egy térségi társulás keretében a 20 kilométerre fekvő Sümegre tervezik elszállítani a szennyvizet két átemelő szivattyú segítségével. A projekt azonban késik, így a falu szennyvize változatlanul nyílt árokban, a közeli Vörös-víz nevű patakocskába folyik, illetve elszivárog.
Mária több helyen érdeklődött már a természetközeli megoldások iránt. Tavasszal talált egy internetes oldalt, amelynek utasításai alapján elkészíttette a saját 3 részes szürkevíz-tisztítóját a kertjében. A megbízhatóságához nem férhet kétség: a fekáliát komposztálja, az élelmiszermaradékokat szintén komposztálja, vagy a macskái megeszik. Vegyszert jóformán nem használ: forró vízzel, nagyon makacs szennyeződés esetén mosószódával mosogat, mos. Elszállítandó hulladéka szinte nem keletkezik! (A hulladék elszállítása ugyan megoldott a faluban, de egyre drágább, lassan megfizethetetlen.) Gyakorlatilag olyan a nála keletkező – elsősorban mosás, mosdásból eredő – szennyvíz, hogy akár közvetlenül is ráengedhetné a kertjére.
A legtöbb zöldséget maga termeli, és van néhány gyümölcsfája is. A tejet a helyi tehenes gazdánál vásárolja, amiből maga készít túrót, vajat, sajtot. Húst nem vásárol, mivel vegetariánus.
A vasútállomás a falutól alig 4 kilométerre van, a szomszédos Dabroncon, ahová kerékpárral is el tud menni. Busz viszont hétvégén összesen egyszer jön be a faluba, és hétközben is kevés a buszjárat. Ezért Sümegre, ahol hétvégi kulturális rendezvényekre hívják kézműves-foglalkozásokat tartani, rendszerint egy autós barátnőjével együtt megy el. Legújabb terve egy öko-butik létrehozása, ahová majd természetes anyagokból, hagyományos kézműves technikákkal készült termékek kerülnek.
Végül megemlítjük, hogy van egy blogja is Máriának, ahová minden érdeklődőt szeretettel vár tapasztalatcserére.
Korunkban az emberek nagy többsége városias területeken él. 2000-ben már 50 százalékuk, 2050-re pedig70 százalékot jósolnak. A fejlett nyugati országokban, például Nagy Britanniában az emberek 80 százaléka urbánus területeken él. De nincs ez másképp például Líbiában sem. Sok harmadik világbeli országban az állandó belháborúk és a munkanélküliség elől menekülnek az emberek a városok nyomornegyedeibe. Nálunk a városias területeken élők aránya 60 százalék körüli, de egyre többen költöznek városias területekre a munkanélküliség elől, a kényelem érdekében, vagy a vidéki infrastruktúra különféle hiányosságai miatt. Jól járunk-e hosszabb távon, ha a globális urbanizációs trendeket követjük? Az ősszel a parlament elé kerülő Nemzeti Vidékstratégia célja egyebek mellett, hogy a falun élőknek is vonzó alternatívákat nyújtson a mezőgazdasági termelés, a tájgazdálkodás és a turizmus területén. Lehet, hogy többen felismerik majd a vidéki életben rejlő, feltáratlan új lehetőségeket?
Beliczay Erzsébet
a Levegő Munkacsoport elnökhelyettese