A vörösiszap ismeretlen veszélyei

A vörösiszap-katasztrófa során számos olyan lényeges kérdés vetődött fel a kiömlött anyagokról és azok egészségre gyakorolt hatásairól, amelyekre eddig nem érkezett érdemi válasz. Ezeknek az ismereteknek a hiányában viszont kockázatot jelenthet, hogy engedélyezték a lakosok visszaköltözését az iszappal elárasztott területekre.

Hazánkban mintegy 30-50 millió tonna vörösiszapot tárolnak a különböző tározókban. Ezek kockázataira a Levegő Munkacsoport már 2003 óta próbálta felhívni a döntéshozók figyelmét a kormánytisztviselőknek eljuttatott szakmai felhívásokban. A timföldgyártás során keletkező toxikus hulladékból – becslések szerint – az elmúlt években is 6-700 ezer tonna képződött Magyarországon, hisz minden tonna kinyert timföldre két tonna vörösiszap jut.

A mostani ajkai iszapkatasztrófa megerősíti, hogy immár halaszthatatlan feladat a vörösiszap semlegesítése, illetve a tárolók rekultivációja. Ez már csak azért is sürgető, mert az almásfüzitői tározó a Dunát, míg a mosonmagyaróvári a várost veszélyezteti.

Az ajkai timföldgyártó ipart a kilencvenes évek közepén privatizálták a valós érték töredékéért, ugyanis az új tulajdonosok vállalták a sokmilliárdos környezeti kármentesítést. A Levegő Munkacsoport 2003-ban úgy becsülte, hogy „a vörösiszap tárolási és semlegesítési költsége tonnánként 50–100 ezer forint”. A sokáig jól jövedelmező ajkai timföldgyárat – és így a vörösiszap-tározókat is – birtokló MAL Zrt. kármentesítő tevékenységéről és a szerződésben vállalt kötelezettségeiről azonban nincs információnk.

Az október 4-i katasztrófát követően ellentmondó adatok, nyilatkozatok láttak napvilágot az ajkai tározóból kifolyt vörösiszap összetételéről. Először a tragédiát előidéző Mal Zrt. tulajdonosai jelentették ki, hogy az vörösiszap nem veszélyes. Annak ellenére nyilatkoztak így, hogy a híradások számtalan, főként a lúg általi égési sérülésről számoltak be. Ezután az ÁNTSZ október 5-én közzétett adatai „igazolták”, hogy az ajkai vörösiszap nem mérgező. Ám ezt az ÁNTSZ 1987-es mérési adatokra támaszkodva állapította meg, és ennek eredményeit vetette össze a 2009-es határértékekkel. Ezen adat szerint ráadásul az iszap pH-ja 11,8, ami két nagyságrenddel kisebb érték, mint a valóságban mért 13,5-ös lúgosság (a pH logaritmikus skála, azaz például a 9-es pH 10-szer erősebb lúgkoncentrációt jelent, mint a 8-as pH). Közben a sajtóban több szakértő is elmondta, hogy szerinte nem kiemelkedően lúgos az ajkai vörösiszap. (A balesetet követően a Levegő Munkacsoport nemzetközi szakmai segítséget kért, ám több értetlenkedő levelet kapott, amelyekben úgy vélték, tévedés lehet a 13,5-ös pH, mert máshol ennél sokkal alacsonyabb. Az USA-beli Alumínium Szövetség szerint például a szokásos 5-7-szeres „mosás” után nem maradhat ennyi lúg az iszapban. Pedig a 13-as feletti pH-t pedig már akkor mérték, mikor jelentősen felhígult a kifolyt folyadék, amit ráadásul korábban az esővíz is hígított, tehát valóban úgy tűnik, hogy az ajkai vörösiszap az átlagosnál jóval lúgosabb volt.)

Ezek után következett a Magyar Tudományos Akadémia 2010. október 7-i közlése, miszerint nincs toxikus fém az iszapban, ám ezt később levette a honlapjáról. A Greenpeace október 8-án tette közzé a két nappal korábban, Kolontár egyik vizes árkából származó mintáinak mérési eredményeit, melyek azt mutatják, hogy a rákkeltő arzén és króm, valamint az idegméreg higany koncentrációja jelentősen túllépte a talajra és a talajvízre vonatkozó határértékeket. Később kiderült, hogy az MTA is évekkel korábbi mérésekre támaszkodva tette meg a kijelentését, sőt az is bebizonyosodott, hogy akkor nem is vizsgálták sem az arzén, sem a higany koncentrációját. Ennek ellenére sokan mégis az MTA nyilatkozata alapján kérdőjelezték meg a Greenpeace mintáinak eredményeit. A baleset után 8 nappal(!), október 13-án tette közzé végre az MTA a saját, aktuális mérési eredményeit, melyek ez alkalommal nagyjából megegyeztek a Greenpeace korábbi eredményeivel, sőt néhány esetben magasabb koncentrációkat is kimutattak. Mivel azonban ezt az MTA a szennyvíziszapokra érvényes határértékkel vetette össze, az eredmények nem vagy csak kis mértékben lépték túl a „határértéket”. A szennyvíziszapra vonatkozó határérték viszont egyáltalán nem a falvak útjain vagy a lakásokban folyó szennyre vonatkozik, az arzén koncentrációja pedig még az MTA mérései során is túllépett minden határértéket.

A korábbi években mért értékektől eltérő eredményekre az adhat magyarázatot, hogy míg a timföldgyár régebben hazai bauxitot dolgozott fel, addig az elmúlt években boszniai és montenegrói forrásból szerezték be a bauxitot, melynek összetétele természetesen eltér a hazaiétól, így a melléktermék összetétele is megváltozhatott. Ráadásul nem tudni biztosan, hogy a tározókban csupán a timföldgyártás melléktermékét, a vörösiszapot tárolták, vagy egyéb hulladék is belekerült. Ez utóbbi esetben ugyanis nem elég a vörösiszap általános összetételével foglalkozni, hanem a konkrét hulladékot kell megvizsgálni.

Az uniós előírások szerint a vörösiszap önmagában nem veszélyes hulladék, kivéve ha az összetétele miatt nem sorolják elve annak. Az Európai Hulladék Katalógus szerint ugyanis, ha egy hulladék 1%-nál nagyobb mennyiségben tartalmaz irritatív anyagot, például nátrium-hidroxidot (NaOH), akkor veszélyes hulladéknak számít. A katasztrófavédelem szerint ezen vörösiszap 2-10%-ban tartalmazott Na2O-t, ami pedig vizes közegben – jelen esetben a vörösiszap fele víz volt! – NaOH-vá alakul (Na2O + H2O → 2NaOH). Ebből következően jó eséllyel 1% felett lehetett a nátrium-hidroxid (NaOH) tartalom, márpedig akkor ez a vörösiszap igenis veszélyes hulladék volt, és ennek megfelelően szabálytalan volt a tárolás is, hisz a cégnek nem volt engedélye veszélyes hulladék tárolására.

A savas, gipszes, nitrátos kezelés megmentette ugyan a Rába és a Duna élővilágát, ám a kármentesítés hosszú távú hatásait még nem ismerjük. Ha valóban voltak toxikus fémek ebben az iszapban, azok a savas kezelés hatására kiszabadulhattak belőle, elszennyezve a vizeket. A talaj szennyezése a térségre jellemző lúgos talajok miatt nem valószínű. A híradások szerint sósavval (HCl) is történt semlegesítés. Fontos lenne tudni, hogy a felhasznált sósav tartalmazott-e szennyező anyagokat, hisz a szerves klór vegyületek egészségügyi kockázata magas, ezért további mérésekre lenne szükség, hogy a sósav hatására keletkeztek-e ilyen anyagok.

A falvak megtisztítása után is több 100 hektár területet borít a megszáradt vörösiszap, a lakosság visszatelepítése ezért még mindig kockázatos. Ha ugyanis ez a por tartalmaz még lúgot, akkor az emberi szervezetben lévő folyadékkal érintkezve (nyálkahártyák, felső légutak, szem) újra égető, maró hatást válthat ki. Idővel a levegőben található szén-dioxid azonban semlegesíti a lúgot, így hosszabb távon ez a kockázat csökken. Sajnos, az viszont továbbra sem ismert, hogy a por milyen mennyiségben tartalmaz toxikus fémeket. A levegő minőségéről szóló 14/2001. (V.9.) KöM-EüM-FVM együttes rendelet 1. számú melléklete igen szigorú határértékeket ad meg a levegőben megengedett rákkeltő, légszennyező anyagokra, így az arzénra, krómra és kadmiumra is. Ezekből mindössze ezreléke, illetve néhány tízezreléke lehet a levegőben annak, amennyi általában a szálló porra megengedett. Ezért félrevezető lehet a vörösiszap levegőben terjedő porát a szálló por általános határértékéhez viszonyítani, melyet amúgy is gyakran meghalad a szennyezettség a térségben. Ráadásul amennyiben a vörösiszap kiszárad, a porszennyezés további növekedése várható.

Mindent összevetve könnyen belátható, hogy elengedhetetlen lenne a rákkeltő és egyéb toxikus anyagok rendszeres mérése a levegőben és vizekben a vörösiszappal érintett területen. Elengedhetetlen a mérési eredmények megfelelő értékelése és a lakosság pontos tájékoztatása. Mindezek hiányában a visszaköltöztetések engedélyezése akár komoly egészségügyi kockázatot is jelenthet. A Levegő Munkacsoport a katasztrófát követően azt kérte a hatóságoktól (és a Pintér Sándor belügyminiszterhez írott levelében), hogy számos ponton mérjék meg és hozzák nyilvánosságra a porszennyezés kémiai összetételét, különös tekintettel a toxikus fémekre. Külön kérte, hogy ismertessék a vörösiszapban található fémek oxidációs állapotát, hiszen míg a króm(III) nem igazán toxikus, addig a króm(VI) komoly egészségügyi kockázatot jelent. A kérdésekre érdemi válasz eddig nem érkezett, csupán az MTA már ismertetett mérési eredményei találhatók meg az interneten.

Simon Gergely

környezetkémikus

a Levegő Munkacsoport témafelelőse

Hírfigyelő