Budakeszi terjeszkedik, a természet hátrál

A budakeszi Bodzás-árok lehet a következő természetközeli élőhely, amely a városi terjeszkedés áldozatává válik Budapest környékén. Tagszervezetünk, a Palocsa Egyesület képviselőjének cikke a város újabb áldozatáról.

„A természet örök könyvét forgatni ne szünjél,
Benne az istennek képe leírva vagyon.” (Vörösmarty)

Talán nem állok egyedül azzal az élménnyel, amikor gyermekkoromban kezembe került Schmidt Egon egyik könyve, és az ő szavain átsütő fény melegétől az én lelkemben is lángra kapott (és azóta is lobog) a tűz, amelynek melegénél talán még unokáim is megtalálhatják a maguk természetszeretetét. Ezt a lángot, ezt a fényt adtuk tovább azoknak a gyermekeknek is, akikkel az erdőket jártuk, akiknek példát mutattunk és talán még fogunk is mutatni.
Schmidt Egon írásaiból nyert értelmet számunkra a vita contemplativa (szemlélődő élet) és általa ismertük meg azokat a helyeket is, ahová később, felnőtt fejjel madarászni mentünk. Mintha katedrálisba lépnénk, úgy vette lelkünk birtokba azokat az árokpartokat, sziklás hegygerinceket, amelyek Egon történeteit ihlették – a teremtett világ és teremtményei megismeréséből szállva föl egészen a Teremtőhöz.

A magával ragadó történetek helyszínei közül a budakeszi Bodzás-árok volt a legrejtelmesebb és legcsábítóbb a maga csodálatos madárvilágával és elbűvölő szépségével. Bár már akkor is szennyvíz folyt benne, mikor először jártam ott, de akkoriban még útját váltogató, medrét alakító élő vízfolyás volt, amely árterén szabadon bolyongott. Partja akkor is szemetes volt, a környező dombokon szőlő  és gyümölcs termett, és az árok mentén óriás bodzafákról csüngött a rengeteg sötét bogyó. A nádban fecskék százai éjszakáztak, és a dombok fölött seregélycsapatok keringtek. Felettünk a pacsirta és a gyurgyalag hangja szólt a napfényes égbolt alatt.
Schmidt Egon nem csupán tartóra tette a lámpást, hogy világítson nekünk, de cselekedett is kedves madarászterületéért: azért, hogy ez a hely megmaradjon olyan gazdag élőhelynek, amelynek Ő megismerte, és 1979-ben sikerült elérnie, hogy védetté nyilvánítsák. Számunkra, akik madarászok, illetve természetszerető emberek és magyar polgárok vagyunk, ez a hely éppúgy nemzeti örökségünk része, mint a Jókai kert, a Nemzeti Múzeum, a hortobágyi puszta, a gemenci rengeteg, a Dráva-mente, a Balaton vagy a Dunakanyar – ennek a vidéknek a beépítése, elpusztítása számunkra éppolyan veszteség volna, mintha nemzetünk emlékhelyei közül veszítenénk el egyet!

Ám hiába nyilvánították védetté ezt a völgyet, az azóta eltelt időben a helyi önkormányzat folyamatosan hozta rossz döntéseit, és az árokmenti élőhely egyre pusztul! Egy vállalkozó számára már lecsippentettek pár száz négyzetmétert a védett területből; csatornává alakították a patakmedret; a bodzafákat kidöntötte az árokásó gép; Uniós forrásból a patak felső szakaszát lebetonozták. Legutóbbi döntésével (a területrendezési rendelettel) a védett terület beépítésének jogát akarja a telektulajdonosoknak megadni az önkormányzat, besorolási átminősítéssel és belterületbe vonással. Ha ez megvalósul, az élőhely végérvényesen elpusztul.
Ezúton kérjük Budakeszi önkormányzatát, hogy ezt a végzetes döntést ne hozza meg! Az ügy nem csak Budakeszi város problémája, nem a telektulajdonosok gondja, hanem minden természetszerető emberé. Kérjük, hogy a patak pusztulásának megállításáért kövessen el minden lehetőt, és a belterületbe vonással és átminősítéssel járó elkerülhetetlen és visszafordíthatatlan kártételeket akadályozza meg azzal, hogy a területet meghagyja jelenlegi jogi státuszában, és biztosítja a a feltételeket ahhoz, hogy a természetvédelmi védettség a gyakorlatban is megmaradjon.

Koós Kolos
Palocsa Egyesület

Hírfigyelő