A befektetőknek számít a munkaerő képzettsége, a jogbiztonság, az elszámoltathatóság és a politikai stabilitás

„Bár 1850 milliárd forintot fordítottak a 2004-2010 közötti szocialista vezetésű kormányok munkahelyteremtésre, ez idő alatt drámaian romlott a foglalkoztatási helyzet hazánkban – derül ki az Állami Számvevőszék (ÁSZ) jelentéséből” – tudósít a Magyar Nemzet (2012. július 12.). Meggyőződésem, hogy alapjában nem a rossz szervezés, a hibás egyedi döntések miatt alakult így a helyzet (bár ebből is volt bőven), hanem azért, mert ilyen támogatási rendszerrel valójában nem is lehet növelni a munkahelyek számát. A szóban forgó időszakban ugyanis a kormányok nagyrészt azt folytatták az uniós pénzekkel, amit a rendszerváltozás előtti időszakban tettek 40 évig az egész gazdasággal, és amit – Liska Tibor szavaival élve – a „fosztogatásból osztogatás” kifejezéssel jellemezhetünk.

Magyarországnak sajnos épp elegendő tapasztalata van arról, hová vezet, ha a gazdaság szereplői nem a vevőkért versenyeznek, hanem az állami pénzekért. Szerte a világon sok közgazdász állítja, hogy a Szovjetunió és a hozzá hasonló gazdasági rendszereket működtető országok bukásának legfőbb oka az volt, hogy az árak nem tükrözték a valódi költségeket. A vállalatokat ugyanis a kormányzat össze-vissza támogatta egyedi döntések alapján. Végül már senki sem tudta, hogy mi mennyibe kerül ténylegesen, hiszen az árak nem a valódi költségeket türközték. Így minden szinten állandóan hibás gazdasági döntések születtek, ami egyebek mellett óriási pazarláshoz is vezetett.

Hasonló okok miatt okoz súlyos bajokat, amikor uniós vagy egyéb támogatásokat ítél meg a kormányzat (akár pályázati úton, akár egyedi döntésekkel) különböző cégek számára.

Nemrég a Nemzeti Fejlesztési Ügynökség egyik vezető tisztségviselőjével beszélgettem, aki egy példával igyekezett meggyőzni a cégeknek történő állami pénzosztogatás fontosságáról. Elmondta, hogy az egyik pályázó, akinek eddig nem volt munkája, a támogatásnak köszönhetően tudott létrehozni egy asztalosműhelyt. Az érv tetszetős, de sajnos nem fedi a teljes valóságot. A térségben már létező többi asztalosműhely minden bizonnyal saját forrásból teremtette meg működésének feltételeit, és ezeket a költségeket be kell építenie az áraiba. Az államilag támogatott asztalosműhely tehát jelentős versenyelőnnyel indul, aminek következtében munkahelyeket szüntethet meg más hasonló vállalkozásoknál. Továbbá, mivel a támogatott vállalkozás alacsonyabb áron nyújthatja a szolgáltatásait, megnő a kereslet az asztalosmunkák iránt. Azonban a lakosság összes jövedelme változatlan marad, és így előfordulhat, hogy más termékek iránti kereslete csökken, például kevesebb ruhát vesz, ezáltal pedig a szabók és a ruhakereskedők járnak rosszul, és ott szűnnek meg munkahelyek.

A jelenség sajnos meglehetősen elterjedt az EU más országaiban is annak minden hátrányával együtt. Egyik ciprusi ismerősöm mesélte, hogy szülővárosában uniós támogatással megépült egy új szálloda, amelynek komoly vendégforgalma lett. Ugyanakkor a város már korábban megépült és addig jól prosperáló két szállodája tönkrement. Összességében több munkahely szűnt meg, mint amennyi keletkezett.

Még 2007-ben panaszolta nekem az egyik magyar város polgármestere, hogy egy másik városban egy külföldi cég több milliárd forint állami támogatást kapott a zöldmezős beruházásához, miközben az ő városában már korábban megtelepedett, hasonló termékeket gyártó másik vállalat nem részesült ilyen támogatásban. Véleménye szerint (amivel teljes mértékben egyetértek) a komoly külföldi befektetőket leginkább az a kiszámíthatatlanság riasztja el hazánktól, ami egyebek mellett az állami támogatásokban nyilvánul meg.

A Reformszövetség egyik háttéranyaga is rámutatott arra, hogy az állami pénzosztogatás a különböző piaci szereplőknek rendkívül alacsony hatékonyságú: „A konkrét pályázati kiírások ráadásul sokszor célt tévesztenek, nem teszik lehetővé a tényleges problémák megoldását, ugyanakkor a kínált források olyan keresletet generálnak, amire nincsen feltétlenül szüksége az adott cégnek. Ezt ráadásul felerősítik a forrás elnyerésében és nem a hatékony felhasználásban érdekelt, a pályázatírásra szakosodott, szolgáltató cégek is. … az állami támogatásokban részesülő cégek növekedése a 2003-2006-os időszakban nem különbözött szignifikánsan a támogatást igénybe nem vevőéktől, sőt jelentős volt a negatív növekedésű cégek aránya is a támogatottak között. A kkv kategóriában a nagyobb méretű, idősebb cégek gyakorlatilag „lenyúlták” a pályázatokat és azt alacsony hatékonyságú működésük fenntartására használták fel. Igen kevés olyan cég volt, a pályázatot elnyertek mintegy hetede, ahol érdemi fejlődést lehetett észlelni és az legalábbis részben a pályázatoknak volt köszönhető.”

Hegedűs Miklós, a GKI Energiakutató és Tanácsadó Kft. ügyvezető igazgatója szerint „az üzleti szférát érintő támogatások nem igazán érződnek a növekedési potenciál emelkedésében és az annyira áhított versenyképesség javulásában. Nehezen cáfolható gyanú, hogy a hazai támogatások jelentős része kidobott pénz, és a legjobb szándékok ellenére sem szolgálja az alapvető gazdaságpolitikai célokat, például a növekedést, a térségfejlesztést, a szakképzést stb., csupán az életképtelen vállalkozások agóniáját hosszabbítja meg.” Bojár Gábor, a Graphisoft igazgatóságának elnöke szerint „egy termék vagy egy szolgáltatás annál hamarabb lesz jó és kész, minél hamarabb fizet érte a valódi vevő. A valódi vevő az, aki kiveri a minőséget. Az állami osztogató nem fogja. Rossz esetben korrupt, jó esetben a legjobb indulata szerint fogja megítélni, hogy jó vagy nem jó. (…) minél tovább folyik a fejlesztés támogatásból, annál később jelenik meg az igényes vevő, amely épp annyira meghatározza a termék minőségét, mint a gyártó. Ez óriási idő- és pénzveszteséget jelent, rendkívül rontja a versenyképességet.” Papp József, a Budapesti Corvinus Egyetem Vállalkozásfejlesztési Intézetének docense szerint „csábítóbb közpénzekből megélni, mint piaci teljesítményből. (…) Nem a piaci verseny, a hatékonyság, hanem a hatalmi beágyazottság szempontjai irányítják a tőkeallokációt. A közpénzekért folyó küzdelem – piaci koordináció hiányában – törvényszerűen olyan túl-kapacitásokat hoz létre, amelyeknek fenntartása folyamatosan további adóforintokat emészt fel, pótlólagos forrásokat biztosítva a hipokrita parazitizmus számára.”

Közgazdászok, vállalkozók folyamatosan hangoztatják, hogy a magyar vállalkozások legnagyobb problémája a tőkeszegénység. Amint láttuk, az állami pénzosztogatás összességében nem segít megoldani sem a tőkeszegénység, sem a munkahelyteremtés problémáit. Miként lehetne mégis tőkéhez juttatni a hazai gazdaság szereplőit?

Ehhez egyebek mellett meg kell vizsgálnunk, hogy miből áll össze egy ország tőkéje. A Világbank kutatói 2006-ban számszerűen kimutatták az egyes országok tőkéjének összetételét. Megállapításuk szerint egy ország tőkéjének túlnyomó részét az immateriális tőke teszi ki, és minél fejlettebb gazdaságilag egy ország, tőkéjének annál nagyobb részét teszi ki az immateriális tőke (a gazdaságilag legfejlettebb országokban több mint 80 százalékát). Az immateriális tőkét a munkaerő képzettsége és munkavégző képessége (testi és lelki egészsége), a jogbiztonság, az elszámoltathatóság, a politikai stabilitás, az erőszakmentesség, a hatékony kormányzati működés, a szabályozás és ellenőrzés minősége, valamint a korrupciómentesség alkotja. Ebből egyértelműen következik, hogy tőkeszegénységünk megszüntetése érdekében mindenekelőtt mibe kell befektetnünk: az oktatásba, nevelésbe, a kultúrába, az egészségügybe, a környezetvédelembe, a tudományos kutatásba, innovációba, a szabályozás minőségének javításába, a mindennapi biztonságunkba (beleértve a csalások, a korrupció elleni küzdelmet).

Különösen fontos lenne a (köz)oktatás kiemelt támogatása. Az uniós támogatások jelentős részét is erre kell fordítani. Az EU-tól olyan fejlesztésekre lehet pénzt igényelni, amelyek az uniós források nélkül nem valósulhatnának meg. A közoktatás területén ilyen fejlesztés a pedagógus életpálya szakmai és illetmény-előmeneteli rendszerének megvalósítása. Ennek egy részét képezi a minőségi bérfejlesztés, azaz olyan többletbér biztosítása, amely kizárólag a pedagógusi munka minőségétől függ. Mindez Magyarországon komoly szakmai fejlesztésnek és innovációnak felel meg.

Lukács András
a Levegő Munkacsoport elnöke

(Megjelent a Magyar Nemzet 2012. augusztus 2-i számában)