Deák Ferencnek egy leendő (de soha meg nem valósult) sajtótörvényre vonatkozó, ám annál szélesebb értelemben is igaz, híressé vált mondata jutott az eszembe, amikor Szüdi János volt SZDSZ-es államtitkár cikkét olvastam a Népszavában (Kész átverés, 2013. február 19.)

Hazudni nem szabad. Akkor sem, sőt kiváltképp akkor nem, amikor „jó ügyért” küzdünk. Hitelesség nélkül ugyanis – amit a hosszú éveken át gyakorolt és így közismertté vált igazmondás alapoz meg – semmit sem ér a kimondott vagy leírt szó. Ha felvesszük a harcot a mindenkori népbutító tündérmesékkel, illúziókkal, „szebb jövőt” igérő hazug politikákkal, akkor pedig végképp elfogadhatatlan felelőtlenség a tények meghamisítása.

„Emlékszünk rá – írja Szüdi –, hogy a közszférában 2002-ben végrehajtott ötvenszázalékos béremelés megroggyantotta a költségvetést. Szétzilálta az önkormányzati gazdálkodást, s jelentős szerepet játszott abban, hogy ma egy még felelőtlenebb kéz tarthatja a kormányrudat, mint akkoriban.”

E mondatok nem igaz állításokat sulykolnak, hazug „tényekből” hamis következtetéseket vonnak le. Közérdek fűződik ennek megállapításához és az állítások cáfolatához, mert máig sok félig-meddig tájékozott, félművelt, előítéletes újságíró és politikus hangoztat hasonló ostobaságokat a 2002. szeptemberi közalkalmazotti tarifaemelésről¹.

Nézzük, Szüdi állításaival szemben, a tényeket! Érintett vagyok, ezért kizárólag olyan mondatokat írok le az alábbiakban, amelyek mögött közismert – azóta mégis „elfeledett” – történések, összefüggések, számok állnak.

2002 szeptemberében nem közszféra-béremelés történt, hanem „csupán” mintegy 650 ezer közalkalmazott (például tanár, orvos, könyvtáros, szociális munkás, tudományos kutató) átlagosan ötvenszázalékos alapilletmény-emelése, ami átlagosan ötvenszázalékos kereset-emelkedést eredményezett. Kiegyenlítve az első Orbán-kormány által „egyeseknek” adott, másoktól pedig megtagadott „szakmai” szorzókkal összekuszált illetménytábla-különbségeit. Megszüntetve ezzel a mesterséges és igazságtalan különbséget tanár és orvos, népművelő és szociális munkás, óvónő és ápolónő keresetei között. E történelmi jelentőségű tarifa-emelés sem adott (nem is adhatott) azonban mindenkinek ötvenszázalékos „béremelést”. Volt, akinél nettó 38 százalékot, volt akinél 72 százalékot eredményezett. Attól függően, hogy mely szakterületen, milyen szorzókkal, avagy szorzók nélkül, az illetményalaptól is lemaradva dolgozott a közalkamazott. A Medgyessy-kormány ezzel a döntéssel – egy átfogónak tervezett közszolgálati reform részeként (!) – az egyensúly megteremtését kezdte meg a közszféra egészének egyensúlytalan keresetei között, s az Európában a közszférákban létező keresetekhez való felzárkóztatáshoz tette meg az első pozitív lépést. Tehát 2002-ben nem volt ötvenszázalékos közszféra béremelés.

A közszféra fogalma ugyanis – amit Szüdi használ – ennél sokkal gazdagabb tartalmat jelent. Beletartozik a közalkalmazottakon kívül a köztisztviselő, a rendőr, a katona, s (felfogásom szerint) a bíró, az ügyész is – és mindenki, aki a köz érdekében dolgozik, s foglalkoztatását, bérezését, egyéb juttatásait alapvetően az állami költségvetés finanszírozza. A tervezett (és irányításommal el is készült, törvényi normaszövegig megfogalmazott, ám éppen az SZDSZ egyes politikusainak konzervatív és dilettáns ellenállása miatt megbuktatott), valóban a teljes közszférára érvényes közszolgálati reformmal a kormány célja az volt, hogy:

1) feladat-alapú foglalkoztatással lezárja a több évtizede zajló, meddő, de sok kárt okozó létszám-vitát (Megjegyzem: ma az egész közszférában dolgoznak annyian, mint 2002-ben közalkalmazottként, mert a „többit” már rég kiszervezték a kvázi piaci szférába.);

2) az illetmény-reformmal kiegyensúlyozott, teljesítmény-függő, és a feladattól-felelősségtől differenciált, biztos megélhetést adó kereseteket nyújtson;

3) a szociális juttatások komplex rendszerének megteremtésével valamelyest ellensúlyozza azt a kereset-hátrányt, ami a piaci szféra javára, a közszféra kárára mindig is létezett, és ma is fennáll, így téve vonzóvá a köz érdekében végzett munkát; és végül,

4) a kormány és az önkormányzatok, mint munkáltatók és a közszféra reprezentatív (azaz valóban a többségüket képviselő) szakszervezetei között érdemi, megállapodásokhoz vezető, mindhárom fél érdekeit kifejező, többszintű érdekegyeztetési rendszer jöjjön létre, amely munkabékét eredményez, és ezzel a köz érdekében folytatott munka zavartalanságát, színvonalának jobbítását segíti elő.

Mindezt – ebben a felfogásban – az új (és elkészült) közszolgálati jogállási törvény rögzítette volna... – ami azonban 2004 nyarától, Medgyessy megbuktatásától már nem történhetett meg.

Viszatérve Szüdi állításaihoz: vizsgáljuk meg most azt is, hogy valóban „megroggyantotta”-e a költségvetést a 2002-es közalkalmazotti tarifaemelés. Tudható, hogy a felelős kormányzás (amilyen – álláspontom szerint – Medgyessyé volt) akkor lát neki egy, későbbi korokban is történelmi jelentőségűnek minősíthető, átfogó közszolgálati reformon belüli tarifa-rendezés megvalósításához, ha ahhoz a gazdasági, költségvetési feltételek rendelkezésre állnak, és az előre látható trendek is kedvezőek.

Tudva ugyanakkor azt a sokszor elhallgatott vagy koncepcionális politikai okok miatt eltagadott tényt is, hogy a közszféra termelő erő. Nem költségvetési teher csupán, hanem olyan komplex rendszer, amely a költségvetés bevételi forrásait nagy mértékben gazdagítja. Tudás, műveltség, alkotóerő, megőrzött egészség és stabil igazgatás, szociális (és az általa megteremtett) társadalmi biztonság útján. Merthogy ép ésszel gondolkodva tudható az is, hogy a gazdagodás és a társadalmi jólét együttesen csak a mindenki számára elérhető közszolgálatok léte, működése, fejlődése esetén teremthető meg.

Lássuk a számokat! A KSH, az MNB, és az ÁSZ adatsoraiból a 2002-2004-es évek adatai (amikor a 2002-es szeptemberi tarifaemelés előfeltételei és költségvetési hatásai egyaránt megmutatkoztak) a következőket láttatják a GDP, a GNI, az államadósság és a költségvetési hiány alakulásáról.

Egy tarifaemeléshez a bruttó hazai termék (GDP) emelkedése szükséges. A KSH adatsorában (1991-et 100 %-nak véve) ez 2002-ben 133%, 2003-ban 138%, 2004-ben 145% volt. A bruttó nemzeti jövedelem (GNI) emelkedése – mindig az előző évet véve 100%-nak – 2002-ben 104,1%, 2003-ban 104,8%, 2004-ben 104,2% volt. Tehát a tarifaemeléshez mindkét mutató (GDP és GNI) megfelelő gazdasági-társadalmi feltételt nyújtott.

Milyen hatással volt a 2002-es döntés a magyar adósságállomány alakulására? Az MNB 2006-os adasora szerint a GDP-arányos államadósság – az 1995-ös 87,1%-hoz (!) hasonlítva – 2002-ben 56,6%, 2003-ban 58,9%, 2004-ben 60,3% volt. Szó sincs tehát olyan mértékű adósság-növekedésről, mint amit Szüdi írása sejtet.

S nézzük a költségvetési hiány számait is (plusz a bruttó kamatot) az Állami Számvevőszék 2006-os adatsorából. A hiány összege 2002-ben 1469,6+728,8 milliárd Ft volt, 2003-ban 732,4+802,3 milliárd Ft volt, míg 2004-ben 910,3+875,5 milliárd Ft. Tehát a 2002-es szeptemberi, átlagos ötvenszázalékos tarifaemelés után nem növekedett(!), hanem mérséklődött a költségvetési hiány. A költségvetési hiány összegének nagy részét – 2002-ben 350 milliárd Ft-ot, 2003-ban 424 milliárd Ft-ot, 2004-ben 470 milliárd Ft-ot – pedig a társadalombiztosítási járulékból származó bevétel és azon belül a cégek befizetéseinek csökkenése miatt (a fekete-szürke foglalkoztatás a piaci szférában) az Egészségbiztosítási Alap „hozta létre”. A 2002-ben végrehajtott, átlagosan ötvenszázalékos közalkalmazotti tarifaemelés tehát – ahogyan más sem – nem roggyantotta meg 2002-2004 között a költségvetést.

Nem akarom a számok halmazát tovább növelni, ezért nem idézem az ÁSZ-tól az önkormányzati számsort. Az sem igazolja ugyanis Szüdi állításait, hanem éppen ellenkezőleg: cáfolja azokat.

Végezetül, a vitatott cikk írójának történelemhamisításával szemben – a tényeket tiszteletben tartva – rögzítenem kell, hogy a Medgyessy-kormány szavatartó, a meghirdetett választási programot a választások megnyerése után pontról pontra megvalósító felelős politikája (amellyel mindmáig egyedül áll a rendszerváltozás utáni kormányok között!) nem okozott kárt sem a gazdaságnak, sem a költségvetésnek, de jelentős hasznot hozott a társadalomnak. Hitelességével pedig döntő mértékben járult hozzá ahhoz, hogy a baloldal 2002-ben – az országgyűlési után, először a rendszerváltozást követő történet során – az önkormányzati választásokat is megnyerje. Sok munka vár még a baloldalra, hogy egy ilyen kormányzást újból felállíthasson, s hogy azután legyen bátorsága ki is tartani mellette...

Merthogy az emberek, ha tájékozottak, és a tapasztalati tényekkel mérik össze a politikusok szavait, mélyen megvetik ám a hazugságot, s nagyra becsülik az igazmondást, a hitelességet! Jó lenne erről tudni mindazoknak akik írnak, hogy felelősen tegyék azt a jövőben. S még jobb lenne tudni mindezen tényeket és összefüggéseket mindazoknak, akik politizálnak (pláne a baloldalon), hogy aztán eszükbe se jusson visszamenőlegesen módosítani a történelmen. Mert minden csapás után jön a visszacsapás. Íme.

Vadász János
A szerző társadalomkutató, volt szakszervezeti elnök, ny. közszolgálati kormánymegbízott

---

A szerkesztőség megjegyzése:

A Levegő Munkacsoport pártpolitikailag semleges, nem foglal állást egyetlen (párt)politikai oldal mellett vagy ellen. A fenti írást azért tesszük közzé, mert számokkal támasztja alá, amit a Levegő Munkacsoport régóta hangoztat: a társadalom és a gazdaság fejlődését egyaránt akadályozza az az elhibázott politika, amely a közszférán (és különösen az oktatáson, a kultúrán és az egészségügyön) igyekszik takarékoskodni. Meggyőződésünk ugyanakkor, hogy nemcsak a baloldalra, hanem minden politikai oldalra sok munka vár még, hogy egy felelős, hiteles kormányzás valósuljon meg Magyarországon.

A Népszava nem volt hajlandó közölni a fenti cikket.