Orbán Viktor miniszterelnök lépten-nyomon azt hangoztatja, hogy Magyarországon 2,6 millió ember fizet adót, ennyi ember tartja el az országot. Ez az állítás viszont ellentmond a Nemzeti Adó- és Vámhivatal (NAV) adatainak, amelyek szerint 2010-ben mintegy 3,5 millióan fizettek személyi jövedelemadót. Hasonló megállapítás különböző kormányzati anyagokban is előfordult. Ezekből az is kikövetkeztethető, hogy mi okozza a hatalmas eltérést a bennük közölt szám és a NAV adatai között: a kormányzat nem adófizetőknek tekinti a közszférában dolgozókat, hanem olyanoknak, akiket a „gazdaság” adófizetői tartanak el.
Ez a hozzáállás azt bizonyítja, hogy országunk vezetői és tanácsadóik meglehetősen hiányos alapismeretekkel rendelkeznek a társadalomról és a gazdaságról. Rá kellene csak tekinteniük a KSH adataira, és akkor láthatnák, hogy az ország gazdasági teljesítményének, bruttó hazai termékének (GDP) számottevő hányadát azok az ágazatok állítják elő, amelyeknek a túlnyomó része a közszférához tartozik (mindenekelőtt az oktatás és az egészségügy).
A kormányzati gondolkodásmód hibáját egyszerű példával szemléltetném: vajon lehet-e a piacon igénybe vehető nyelvoktatást a gazdaság részeként, a közoktatásban folytatott nyelvoktatást ugyanakkor „szociális juttatásként” számon tartani? Vajon nem ugyanaz mindkét tevékenység eredménye (a nyelvtudás)? Egy Nobel-díjas közgazdász, Paul Samuelson – William Nordhausszal közösen írt, Közgazdaságtan című alapművében – erről a következőket írja: „A középületekre fordított kiadásoknak ugyanaz a makrogazdasági hatása, mint a magánépületekre fordított kiadásoknak, és a közkönyvtárak fenntartására fordított közösségi fogyasztási ráfordítások ugyanolyan hatást gyakorolnak a munkalehetőségekre, mint a filmekre vagy könyvekre fordított magánfogyasztási ráfordítások.”
A humán erőforrások megóvását és fejlesztését, így az oktatást, a kultúrát, az egészségügyet tehát nem szabad csupán szociális, jóléti kiadásnak tekinteni, hanem befektetésként kell számon tartani. Theodore W. Schultz amerikai közgazdász 1979-ben Nobel-díjat kapott azon munkásságáért, amivel mindezt bebizonyította. Azóta sok olyan tudományos munka született, amely számszerűen is bebizonyította nemcsak azt, hogy ezek a tevékenységek a gazdaság részét képezik, hanem azt is, hogy éppenséggel ezek révén fejlődik leginkább a gazdaság, növekszik legnagyobb mértékben a vagyonunk, ezek járulnak hozzá legjobban a jólétünkhöz.
Számos ország gyakorlata igazolja ennek az elméletnek a helyességét. Itt példaként csak Finnországot említem, amely 1990-1993-ban súlyos gazdasági válságot élt át, a GDP 13 százalékkal esett vissza. Mindenen takarékoskodtak, az oktatási és kutatás-fejlesztési ráfordításokat viszont 74 százalékkal növelték! Néhány év elteltével már a világ élvonalába kerültek.
A témával kapcsolatban az egyik legkiemelkedőbb és gyakran idézett (sajnos nem a hazai politikusok, gazdaságpolitikusok és tanácsadóik körében) mű a Világbank 2006-ban megjelent, „Hol található a nemzetek gazdagsága? A tőke mérése a 21. századra” („Where is the wealth of nations? Measuring Capital for the 21st Century”) című tanulmánya. Ez a tanulmány számszerűen és egyértelműen kimutatta, hogy a nemzeti vagyon legfontosabb eleme nem a fizikai, tárgyiasult tőke (mint például az épületek, gépek), hanem az immateriális (eszmei) tőke. Ez utóbbiba pedig a munkaerő képzettsége, egészségi állapota, a jogbiztonság, az elszámoltathatóság, a politikai stabilitás, az erőszakmentesség, a hatékony kormányzati működés, a szabályozás minősége és a korrupciómentesség tartozik.
Minél fejlettebb gazdaságilag egy ország, annál nagyobb az eszmei tőke aránya nemzeti vagyonában. A világ iparilag legfejlettebb országaiban az eszmei tőke alkotja az összes nemzeti vagyon 80 százalékát. Tehát, ha a gazdaságilag fejlettebb országok szintjéhez kívánunk közelíteni, akkor mindenekelőtt az eszmei tőkét kell gyarapítanunk. Az pedig nyilvánvaló, hogy az eszmei tőkét elsősorban a közszféra állítja elő, és a jövőben is leginkább a közszféra (lenne) képes azt növelni.
Az elmúlt évtizedekben viszont a mindenkori kormányzat az országnak éppen ezt a képességét rontotta le rendkívüli mértékben: jelentős forrásokat vont ki az oktatásból, a kultúrából, az egészségügyből, elhanyagolta a tudományos kutatást (K+F), legyengítette a jogszabályalkotás minőségét, megroggyantotta a biztonságunkat megóvni hivatott hatóságokat, ellenőrző szerveket, és aktívan hozzájárult a korrupció elterjedéséhez.
Tehát teljesen elhibázott az az álláspont, hogy „először a gazdaságba kell befektetni, és majd ha megerősödik a gazdaság, akkor többet fordíthatunk oktatásra, kultúrára, egészségügyre…” Az azonban egyáltalán nem mindegy, hogy honnan csoportosítunk át pénzeket a humán erőforrások fejlesztésére. A nemzetközi tapasztalatok és a kutatási modellek erre is egyértelmű útmutatást nyújtanak. A súlyosan környezetszennyező, nagy nyersanyag- és energiaigényű tevékenységeket fokozottabban kell megadóztatni, illetve az ezeknek nyújtott – sokszor rejtett – támogatásokat meg kell szüntetni. (Ezt annál is inkább érdemes megtenni, mert ezzel elsősorban az importot mérsékelhetjük.) Fel kell számolni a vállalati szférának nyújtott vissza nem térítendő pályázati és egyéb egyedi – a piacot rendkívül torzító – támogatásokat. Vissza kell szorítani az adócsalást és a korrupciót. Mindennek megfelelően kell átcsoportosítani az uniós támogatásokat is. Mindezt nem csak elméleti útmutatásképp írom: a Levegő Munkacsoport konkrét, számszerű javaslatokat dolgozott ki 1400 milliárd forint átcsoportosítására a 2012. évi állami költségvetésben, és eljuttatta azokat a kormányzat részére.
A költségvetést és az adótörvényeket szinte bármikor lehet módosítani. Meggyőződésem, hogy amennyiben a kormányzat ezt az említett elvek alapján megtenné, tíz éven belül Magyarország is a világ élvonalába kerülne.
Lukács András,
a Levegő Munkacsoport elnöke
(A cikk a HVG 2012. március 13-i számában megjelent írás kissé kibővített és hivatkozásokkal ellátott változata.)