Mostoha vidékfejlesztés

Az EU 5. Kohéziós jelentése szerint a szegénység Nyugat-Európában elsősorban városi, míg a volt szocialista országokban vidéki jelenség. Egyes vidéki területek tartós lemaradása és a munkanélküliség még mindig akkora különbségeket eredményez a fejlettebb területekhez képest, mint a múlt század harmincas éveiben, amikor a „Puszták népe” íródott. A Levegő Munkacsoport tagjai több fórumon is feltették a kérdést: miért maradt ki a vidékfejlesztés mind az Új Széchenyi Terv, mind az Európai Duna Régió Stratégia prioritásai közül? Csak nem az a tévhit él a politikusokban, hogy a GDP néhány százalékát kitevő ágazatokkal nem érdemes annyit foglalkozni még akkor sem, ha az az ország kétharmadát érinti?

A közös európai agrárpolitika (KAP) is kevés közfigyelmet kap hazánkban. Az EU átlagában a lakosság 40 százaléka tud a KAP-ról, míg hazánk vidéki lakosságából csak minden ötödik ember. Pedig érdemes lenne nagyobb figyelmet szentelni e területeknek, márcsak azért is, mert véget ér az az eddig is erősen megkérdőjelezhető, politikai indíttatású időszak, amikor az „új” tagországok fajlagosan kevesebb támogatást kaptak a közös agrárköltségvetésből, mint a régiek. Ma az EU költségvetés 40 százalékát teszik ki az agrár- és vidékfejlesztési támogatások, és nincs hír arról, hogy ez a támogatási forma megszűnne a 2014-2020-as időszakban. Szakértők véleménye szerint Magyarország akkor sem járna rosszul, ha teljesen megszüntetnék a közös támogatásokat, és további feltételek teljesülése mellett tiszta verseny alakulna ki az európai piacon. Kérdés persze, hogy e „további feltételek” nem tartalmaznának-e torzító támogatásokat és egyéb előírásokat.

November 18-án az MTA Politikatudományi Intézete beszélgetést szervezett „A terület- és településfejlesztés forrásallokációjának társadalmasítása” témájú INNOTARS kutatássorozat eredményeiről Kérdések konferenciája címmel. Vigvári András, a közgazdaságtudományok kandidátusa, az Állami Számvevőség Módszertani Intézetének kutatója „Az önkormányzatok finanszírozási rendszerének hatásai az önkormányzati feladatellátás minőségére” című előadásában több olyan rendszerhibára mutatott rá, amelyek az uniós források felhasználásának problémáival tetézve egyes térségek tartós lemaradásához vezettek.

A szétaprózott települések alulfinanszírozott, kapacitással, szakismeretekkel, saját bevétellel alig rendelkező önkormányzatai is törekszenek sokszor átgondolatlan, működésképtelen vagy nagyon alacsony színvonalú közszolgáltatásokat nyújtani, ugyanakkor a társadalmi és foglalkoztatási problémákat nem képesek kezelni. Ez nemcsak szociális, de gazdasági és környezetvédelmi szempontból is káros. Ki tudja megfizetni a sűrűn lakott, városias térségekre kifejlesztett, energiaigényes szennyvízkezelési technológiát vagy a vezetékes gáz költségeit ott, ahol a településen főképp kisnyugdíjasok és munkanélküliek élnek? De az is elfogadhatatlan gyakorlat, hogy a szemétszállítást attól függetlenül kell fizetni, hogy mennyi hulladékot termel az adott háztartás, illetve kötelező rákötni a csatornarendszerre akkor is, ha a háztartás vagy vállalkozás saját szennyvízkezelési megoldást választana. A pályázati rendszer az egyik oka annak, hogy a helyi szükségletek helyett fenntarthatatlan, felesleges kapacitásokat építenek ki sok kistelepülésen, miközben a tömegközlekedés szinte már teljesen megszűnt egyes falvakban. Nem elhanyagolható probléma az is, hogy nem alakul ki partnerség a város és vidéke között, mivel nincs párbeszéd az ott élők szintjén. A társadalmi egyeztetések – ha egyáltalán vannak – formálisak. Több előadó egyszerűbb, átlátható és kiszámítható pénzügyi rendszert, elszámoltatható önkormányzatokat és a helyi szükségletekre épülő, fenntartható fejlesztéseket sürgetett.

Magyarország évszázadokon keresztül a térség egyik éléskamrája volt. Ez a helyzet csak a rendszerváltáskor szűnt meg, nagyjából egyidőben az ipar összeomlásával. A versenytorzító uniós támogatással termelt rengeteg külföldi élelmiszer nemcsak a külföldi piacokról, de a hazai boltokból is kiszorította a magyar termékeket. Ezzel a mezőgazdaság korábban nemzetközileg is elismert rangja és a kormányzat figyelme is elveszett. Pedig globális szinten az élelmiszer is stratégiai jelentőségű lesz a következő évtizedekben.

Nemcsak Európában szorul azonban reformra a közös agrárpolitika. Más kontinenseken is visszaszorították a magasabb minőségű, a vidéknek munkát, megélhetést nyújtó mezőgazdasági termékeket a külföldi, sokszor a környezetet, a talajt, a vizeket, az élővilág egyensúlyát károsító, esetenként genetikailag módosított dömping élelmiszerek. Japánban élelmiszertörvényt hoztak a helyi élelmiszerek fogyasztásának támogatására. Nálunk is újra kellene gondolni a közbeszerzés és a közétkeztetés szabályait, valamint az élelmiszerek minőségére és csomagolására vonatkozó előírásokat annak érdekében, hogy több egészséges, friss élelmiszer kerüljön az asztalunkra.

Ugyanakkor a rejtett támogatások megjelennek a szabályozásban, egyes uniós jogszabályok és szabványok átvételében. Nem elég átvenni a kötelező irányelveket, azokat ki kell egészíteni a hazai sajátosságokkal. Máskülönben az egyedi, illetve kis mennyiségben elérhető termékek, hagyományos eljárások, alapanyagok minősítése elviselhetetlen terheket ró a kistermelőre. A kis- és középvállalkozások (kkv-k) kiszorításának ez a módszere a feketegazdaságot tartja – sokszor kényszerűségből – életben, és potenciális munkahelyek elől veszi el a lehetőséget. Mai napig viták vannak például a helyi építőanyagok beépítésének feltételeivel kapcsolatban. Nemzetközi tiltakozást váltott ki az egyes gyógynövény-forgalmazóknak kedvező, a helyi kisebb vállalkozásokat diszkrimináló szabályozás is. Vajon az szolgálja az adófizetők érdekeit, hogy a „korszerű” vegyi anyagokkal, a nagyobb veszélyt okozó, nagyléptékű termeléssel szemben távolról sem olyan körültekintő az európai és a hazai szabályozás, mint a hagyományos technológiáknál? Sokkal több információt kellene adni a ritkábban lakott vidéki területeken élőknek, önkormányzatoknak, hogy természetközeli közszolgáltatásokat tudjanak kialakítani. Az egyes településtípusokra kidolgozott fenntartható (és megfizethető) közműrendszerekkel, térségi együttműködések, önkéntes szövetkezetek támogatásával esélyük lenne a felzárkózáshoz.

A diszkriminatív szabályozás iskolapéldája az EU 10 százalékos megújuló üzemanyag bekeverési irányelve. Nem az alapcélt, vagyis a közlekedés károsanyag-kibocsátásának csökkentését írták elő, rábízva az egyes országokra, hogy a közlekedés szerkezetének átalakításával, az igények csökkentésével, esetleg elektromos vagy más nem fosszilis üzemanyaggal működő járművekkel kívánják ezt elérni. Ehelyett csupán egyetlen termék (az agroüzemanyag) gyártását hozták kedvező helyzetbe, miközben a szakértők még élesen vitatkoznak annak éghajlatvédelmi hatásairól.

A repce termesztéséhez Magyarország természeti körülményei kedvezőtlenek, és az etanolgyártást sem kukoricából, hanem ún. második és harmadik generációs technológiával, cellulóz alapú hulladékokból szabadna csak előállítani. Az élelmiszerek jelentős drágulása ugyanis nálunk is felvet egy sor kérdést az agroüzemanyagokkal kapcsolatban. A növényi termékek ára 18,4 százalékkal, a mezőgazdasági termékeké átlagosan 10,5 százalékkal nőtt egy év alatt (KSH). Az őszi zöldség-gyümölcs árak – elsősorban a kedvezőtlen időjárás következtében – 50-70 százalékkal voltak magasabbak a tavaly őszi árakhoz képest. Ésszerű-e tehát támogatni a gyártáshoz szükséges üzemek felépítését, illetve támogatásokat adni az alapanyag-termelésnek és adókedvezményekkel még a végterméknek is, miközben az alapellátásunk is problémás? Készültek-e alternatívák arra, hogy hasonló támogatás mellett hogyan tudnánk más módon, de stabil munkahelyeket teremteni vidéken? Továbbá nem hozna-e nagyobb csökkentést a közlekedés szerkezeti átalakítása az üvegházgázokat illetően?

Reményt keltő módosításokról beszélt az új bizottsági elnök az uniós pályázatokkal kapcsolatban a VOP Monitoring Bizottság novemberi 19-i ülésén. Változtatásokat terveznek a pályázati rendszerben. Egyebek mellett több segítséget nyújtanak majd a kisebb önkormányzatoknak, hogy a hátrányos területeken is el tudjanak indulni a pályázatokon; lehetőséget biztosítanak komplex pályázatok összeállítására, és a több programból való finanszírozásra; valamint fokozatosan áttérnek a visszatérítendő támogatásokra, hogy csak az átgondolt, fenntartható fejlesztések valósuljanak meg.

Beliczay Erzsébet
a Levegő Munkacsoport elnökhelyettese 

Hírfigyelő