Gyakran hallani, hogy könnyű az olaszoknak, mert minden négyzetméterre jut egy antik vagy reneszánsz palota. Bezzeg mi vérünket és építészeti emlékeinket áldoztuk évszázadokon át Európa védelmében. Nem gondolunk arra, hogy békeidőben sokszor nagyobb károkat okoznak a hozzáértés nélküli beavatkozások, a nemtörődömség, a féktelen nyereségvágy, illetve a források megvonása.

Az átgondolatlan privatizációnak gyakran áldozatul estek értékes ipari műemlékeink. A mai napig semmilyen komolyabb garanciát nyújtó intézkedés nem történt ezek elképesztő mértékű megcsonkítása ellenében. A közigazgatás és a társadalom közömbössége kísérte az „orgonasípok” (az Ózd központjában álló kéménysor) lerombolását. Az indok az volt, hogy a városnak nincs pénze az állagmegőrzésre. Ezzel párhuzamosan romba döntöttek ugyanott hatalmas gyártócsarnokokat, összezúzva még a rendszerváltás után is évekig használatban lévő gépeket, berendezéseket. Ez utóbbiakat egyszerűen beolvasztották. Számos példa van világszerte arra, hogyan lehet a nehézipar „romjaiból” idegenforgalmat, képzési központot, tematikus parkot varázsolni, és a várost ismét felvirágoztatni. Műemlékvédelmi politikánknak is van felelőssége abban, hogy sok helyen a hajdani nehézipari térségek máig nem álltak talpra. Szívfájdító az ország másik végén a kőszegi posztógyár és vele együtt a kétszáz éves, fából készült gyönyörű berendezések megsemmisítése is.

Műemlékeink ügye legfeljebb egy-egy nagyon szembetűnő, rendszerint fővárosi eset vagy intézményi átszervezés kapcsán lépi át a sajtó és a társadalom ingerküszöbét, például amikor egyes ingatlanfejlesztők durván beavatkoztak a Belső-Erzsébetváros (Zsidó negyed) XIX. századi atmoszférájába. Ilyen volt a Zeppelin szálló terve is, benne a Bécsi utca kéretlen modernizálása. A zsidó negyed értékes épületegyütteseinek védelmére az UNESCO párizsi irodáját is segítségül kellett hívni. (A Levegő Munkacsoport, más civil szervezetekkel összefogva, komoly részsikereket ért el ezekben az ügyekben.)

Oda-, át- és visszaszervezések az államigazgatásban

A kormányváltások után szokásos átszervezési hullám a műemlékvédelmet is elérte. 1997-2012 között a műemléki épületekbe történő engedélyköteles beavatkozások (átalakítás, bővítés stb.) elsőfokú építési hatósága a KÖH (Kulturális Örökségvédelmi Hivatal) volt, és nem az önkormányzat, mint egyéb esetekben. Fellebbezés esetén a döntést a KÖH elnöke mondta ki. Két éve, a területi kormányhivatalok felállásával, az első fokon engedélyező műszaki szakemberek a KÖH-től a kormányhivatalokhoz kerültek. Most egy újabb módosítással a műemlékvédelmet építési hatóságból szakhatósággá minősítették át (ilyen például a tűzoltóság és az ÁNTSZ is), viszont az önkormányzatok a visszakapott hatáskörhöz nem kaptak lehetőséget létszámbővítésre. A július 1-én életbe lépett változásról a műszaki osztályok csak a rendeletből értesültek. Nem világos, mi lesz a folyamatban lévő ügyekkel, hiszen a törvény értelmében a szakhatóság nem hozhat határozatot, nem adhat építési engedélyt.

Önmagában a szakhatósági jogkör is lehetővé tenné a műemléki-szakmai érdekek maradéktalan védelmét. Sok országban működik jól ehhez hasonló rendszer. Az átszervezésekkel párhuzamosan megjelenő hivatalos nyilatkozatok azonban kételyeket ébresztenek afelől, hogy a hivatal egyéb építési ügyektől való tehermentesítése és a szakmaiság erősítése volt-e az elsődleges cél, mivel mindenütt a beruházások gyorsításának és az ingatlanfejlesztők (rövid távú) gazdasági érdekeinek figyelembe vételét emlegetik. A környezetvédelem területén a „gyorsítással” kapcsolatban szerzett tapasztalatok alapján kérdés, hogy lesz-e elegendő politikai akarat, pénzügyi és szakmai kapacitás a műemléki szempontok érvényesítésére?

Felmerül bennünk az is, hogy vajon körültekintően, az érintettekkel történt előzetes véleménycserék alapján történt-e az átszervezés? Az építészfórumon rövid idő alatt összegyűjtött több száz aláírás, valamint az Élőlánc szervezet sajtóközleménye alapján kétségeink támadnak az előzetes szakmai egyeztetéssel kapcsolatban.

Ne a műemlékeken spóroljuk meg közpénzeket!

Az említett páratlan ipari emlékek pusztulása azt jelzi, hogy az előző évtizedekben sem működött megbízhatóan a műemlékvédelem. A napi gyakorlatban a legtöbb panasz a kiszámíthatóság és az azonos elbírálási elvek hiányával kapcsolatban merült fel. Sokszor úgy tűnt, hogy inkább hagynak összeomlani egy műemléket, semhogy a – jogos vagy esetenként túlzott – szakmai követelményekből engedjenek.

Évtizedek óta megoldatlan a jogok és kötelességek, illetve a terhek méltányos megosztása is. A (magán)tulajdonosok az esetek többségében semmiféle anyagi támogatást nem kapnak a jelentős többletköltséggel járó műemlékvédelmi beavatkozások elvégzéséhez. Ezzel az értékek eltitkolásában teszik őket érdekeltté. Sürgető lenne legalább adókedvezményekkel, kedvezményes hitelekkel és szakmai támogatással vagy pályázati lehetőségek megnyitásával elismerni, hogy a szakszerű felújítás, a védelem elsősorban a közösség érdeke.

Most a megszorítások árnyékában még inkább kérdezzük: elég erős jogosítványokat és megfelelő forrásokat kap-e a szakhatóság e fontos közérdek védelmére? A műemlékek ápolása, védelme kiváló eszköze a fenntartható fejlődésnek: múltunk megismerése, identitástudatunk erősítése mellett számos munkahelyet teremt, idegenforgalmat vonz, és jelzi az adott település – közvetve az egész ország – versenyképességét, kulturális színvonalát is. Még megmaradt műemlékeink biztonságának megteremtése, és az ezekhez szükséges források biztosítása előbbre való kötelességünk, mint sok más tíz- és százmilliárdos projekt-elképzelés!

Beliczay Erzsébet
a Levegő Munkacsoport elnökhelyettese