A 2009-es Koppenhágai Klímacsúcs kudarca után a világ országai arra készülnek, hogy Párizsban létrehoznak egy komolyabb megállapodást, mely az ENSZ tagállamok számára jogilag is kötelező előírásokat tartalmaz az üvegházhatású gázok kibocsátásának csökkentésére. Pontosabban: miközben a felelős országok valóban erre készülnek, addig más országok arra, hogy a megállapodást megtorpedózzák. A 23 éve zajló nemzetközi klímatárgyalási sorozatra visszatekintve van okunk az aggodalomra. A Föld országai eddig még nem tudtak olyan megállapodást létrehozni, mely érdemi esélyt adna a civilizációnkra nézve katasztrofális következményekkel fenyegető éghajlatváltozás mérséklésére. Közben az óra ketyeg, az elvesztegetett évtizedek után csak egyre nagyobb erőfeszítések árán lehetne az éghajlatot stabilizálni.

Ilyen előzmények után kerül sor idén november 30. és december 11. között a COP-21 néven ismert Párizsi Klímacsúcsra. Ha itt sikerül összehozni egy megállapodást, akkor az 2020-ban léphet életbe, majd ezt – meg a finanszírozási, jogi, nyomon követési stb. feltételek tisztázását – követően indulhatnak meg a konkrét, fizikai hatást eredményező intézkedések. Vagyis a legjobb esetben is eltelik még jó pár év, amíg az emberi üvegházgáz-kibocsátás csökkenni kezd.

Párizs lehet az utolsó esély a problémaenyhítésre – a mitigációra. Egy párizsi kudarc újabb évekre, akár évtizedekre visszavetheti az ENSZ égisze alatt folyó tárgyalásokat, és az éghajlatváltozás kontrollálása kicsúszhat az ember kezei közül.

Párizsra nem csak a hivatalos tárgyalások kormányzati képviselői, de a zöld szervezetek is készülnek. Az egyik legismertebb európai klímavédő szervezet, az Európai Éghajlatvédelmi Hálózat, a CAN Europe Párizsra időzítve, október 27-28-án tartotta közgyűlését, melyen a Levegő Munkacsoport is képviseltette magát. (A CAN Europe, teljes nevén Climate Action Network Europe, a Climate Action Network International világméretű szervezet tagja. Cikkünkben a „CAN” az európai szervezetre utal.)

A CAN módszere a politikai nyomásgyakorlás, a lobbizás és a kampányolás. Részben maga cselekszik, részben muníciót ad a tagszervezeteinek. CAN célterületében az Európai Unió politikacsináló szervei és az őket befolyásoló szereplők vannak. Azt szeretné elérni, hogy az éghajlatváltozás elleni harcban az EU tartsa meg úttörő szerepét, és a klímatárgyalási folyamatban ellentétes állásponttal rendelkező felek között legyen hídépítő, koalíció-szervező.

Kapcsolatai révén a CAN nyomon követi az EU környezetvédelmi politikája alakításának menetét. A tervezett EU lépésekkel kapcsolatban állásfoglalásokat dolgoz ki, majd ezt igyekszik eljuttatni egyrészt közvetlenül a témával foglalkozó szervekhez vagy személyekhez, másrészt használja a médiát, harmadrészt tagszervezetein keresztül próbálja a tagállami véleményeket befolyásolni. Egyes CAN tagok kampányokat szerveznek a CAN segítségével.

A CAN tevékenységét a tudomány véleményére alapozza: az átlaghőmérséklet emelkedését a század végéig 2°C-ra, de inkább 1,5°C-ra kell korlátozni, és ennek biztosítására az emberi eredetű üvegházgáz-kibocsátást drasztikusan csökkenteni kell. A legfőbb felelős a fosszilis energia nagymértékű használata. Az energiatermelést fosszilis-mentessé kell tenni, az emberi létezést dekarbonizálni. A CAN-nek meggyőződése, hogy mindez politikai kérdés, a technológiák ugyanis rendelkezésre állnak. A közgyűlésen bemutatásra került több „100% megújuló”-s tanulmány, mely különböző földrajzi területek vagy szektorok fosszilis-mentessé tételének stratégiáját elemezték. Érett technológiák állnak rendelkezésre a villamosáram-termelés megújuló alapokra helyezésére, míg a hő- és hidegenergia termelés, valamint a közlekedés területén a dekarbonizáció nagyobb kihívást jelent. A következő ábra a probléma nagyságának illusztrálására a hajózás üvegházgáz-emissziójának várható növekedését mutatja:

Mindennek az alapja azonban az energiatakarékosság és az energiahatékonyság. Biztosan nem lehet megoldani a fosszilis energiahordozók kivezetését, ha az ember energiaigénye változatlan tempóban növekszik. 2050-ig nem kevesebb, mint 30-50%-os csökkenést kell elérni az energiafogyasztásban. Ennek elérésére rendelkezésre állnak technológiai megoldások, de a technológia egyedül nem elég. Bármennyire kényes téma politikai szempontból, nem lehet figyelmen kívül hagyni az életmód-váltás szükségességét. Lehet az életminőségünket javítani, és növelni a megtermelt értéket, de ezt az anyagáramok, a természeti erőforrások igénybevételének növelése nélkül kell tenni. A legérzékenyebb kérdés, a népességszaporulat korlátozásának kérdése Európában kevésbé időszerű, mint a világ több más régiójában.

A technológiai eszközök között új lehetőségként jelenik meg az elsősorban a villamos rendszerekben alkalmazható decentralizált termelés és az „okosság”. A decentralizált termelés csökkenti a hálózati veszteséget és ellenállóbbá teszi a rendszereket. Az okosság segítheti a termelő és tároló kapacitások optimális vezérlését és a regionális rendszerek együttműködését. Össze lehet kapcsolni a villamos rendszert a távhőszektorral (hőszivattyúk, villamos kazánok), illetve olyan ipari üzemekkel, melyeknek nagy a villamosenergia-igénye és változtatható a kapacitása (klórbontás, metanol szintézis, hidrogén elektrolízis, tengervíz sótalanítás stb.). Másrészt az okosság bemehet a fogyasztókhoz, ahol idő- és helyfüggő ár-információt szolgáltathat, esetleg vezérelhet bizonyos fogyasztói készülékeket. A baj az, hogy a nyugati lakossági fogyasztóknál az energiaköltség olyan kis hányadát teszi ki a háztartás összes költségének, hogy az online árinformáció motiváló hatása csekély. Ha pedig az okosság kétoldalú információáramlást valósít meg, felmerülnek adatkezelési aggályok. (Egyébként a fogyasztók már aktív résztvevői lehetnek a rendszernek, ezért őket ún. prosumer-eknek nevezik.)

Ahhoz, hogy a befektetők befektessenek a megújulókba, megfelelő piac, megfelelő infrastruktúra és helyes politika kell. A CAN elsősorban a piac és a politika fejlesztésével foglalkozik (az EU Market Design Initiative nevű kezdeményezéséhez igazodva, ami 2016-ban ölthet majd jogi formát). A jelenlegi energiapiacok, elsősorban az árampiac, a hagyományos energiaellátás logikáját követik. Nem alkalmasak az alternatív források, elsősorban a decentralizált termelők barátságos integrálására. A kis, tipikusan lakossági termelők hálózatra kapcsolása sok országban nehézkes, és a szolgáltatók visszaélnek erőfölényükkel. Politikai oldalról a legnagyobb probléma a fosszilis iparoknak adott állami szubvenció. A Nemzetközi Energia Ügynöksége (IEA) szerint a fosszilis iparnak juttatott szubvenció világszinten 500 milliárd USA dollár fölött volt 2013-ban, kb. négyszer annyi, mint a megújulóknak adott támogatás. A G20 országok (benne az EU) elkötelezték magukat a rossz hatékonyságú fosszilis energiafelhasználás támogatásának beszüntetésére, de a folyamat csigalassúsággal folyik.

Az EU-s energiapolitikát legjelentősebb mértékben befolyásoló kezdeményezés az Energiaunió, melynek fő elemei:

• energiabiztonság, szolidaritás és bizalom,

• teljesen integrált belső európai energiapiac,

• energiahatékonyság,

• átmenet egy karbonszegény társadalomba,

• kutatás, innováció és versenyképesség.

Az Energiaunió állásáról szóló első jelentés november 18-ára várható. Addig a tárgyalások párhuzamosan folynak a politikai és a technikai szinten.

Az EU éghajlattal kapcsolatos energiapolitikáját a 2030-ig szóló keret tartalmazza, mely 27%-os megújuló arányt ír elő össz-EU szinten. Nem lettek jóváhagyva kötelező tagállami célszámok. A CAN itt két dolgot szeretne elérni: a célszám növelését és tagállamokra lebontott kötelező értékek megállapítását. A fő kerékkötők a kelet- és közép-európai országok, különösen Lengyelország, mely szénipara védelmében sorra megakadályozza a progresszív kezdeményezéseket. A következő ábra grafikusan szemlélteti 23 tagállam hozzáállását a klímavédelmi szabályozás szigorításával kapcsolatban:

Az éghajlatváltozás elleni küzdelembe be kell vonni az üzleti szférát is. Vannak pozitív kezdeményezések a vállalatok társadalmi felelősségvállalása, az ún. CSR mozgalom keretében. Komoly nagyvállalatok menedzsmentje a rendelkezésére álló mozgásterén belül a fenntarthatóság irányába tesz lépéseket. 100% megújuló energiát vesznek igénybe, kizárják a piszkos eredetű nyersanyagokat, csökkentik az energia-lábnyomukat stb. A CSR körül azonban mindig ott lebeg a bizonytalanság, hogy a vállalatok mennyiben tekintik ezt propagandának (csak), illetve az, hogy egy konfliktushelyzetben a profitmaximalizálás és a környezetvédelem között mit fognak csinálni. Nem az üzleti szféra lesz az, aki saját kezdeményezéssel megvédi az éghajlatot. Az üzleti szférát szabályozni kell, a szabályozás alakításában pedig szerepet kell biztosítani a civileknek.

Pénzpiaci jelenség a tőkekivonás. A karbon-intenzív iparokat a tőkekivonás juttathatja lejtős pályára. A nagy tőkebefektetők, pl. nyugdíjalapok ösztönzést kaphatnak a zöld területről annak bizonyítására, hogy a karbon-intenzív vállalatok nem csak piszkosak, de pénzügyileg kockázatosak is.

A CAN úgy gondolja, hogy Párizsban a teljes kudarc és a mérsékelt siker között bármiféle kimenetel elképzelhető. Az ENSZ Éghajlatváltozási Keretegyezménye, az UNFCCC keretében az országok megtették önkéntes vállalásaikat (Intended Nationally Determined Contributions, INDC). Ezek összege nem 2°C, hanem kb. 3°C melegedésre vezetne, tehát az önkéntes vállalásokat fokozni kell. Ez bekövetkezhet Párizsban vagy a Párizsban meghatározott időtartamon belül később. Nagy vita várható a károkról, az elszámoltathatóságról és a finanszírozásról. Eltérő álláspontok fognak ütközni, és a CAN azt próbálja elérni, hogy az EU legyen az éghajlatvédelem motorja.

Lontay Zoltán