A magyar gazdaság legnagyobb baja az, hogy rettentően pazarolunk két dologgal: azzal, amink nincs, és azzal, amink van.
Nincs energiahordozónk, nyersanyagunk. (Pontosabban: kevés van belőlük, és ami van, az is egyre fogy.) Ugyanakkor épületeink zöme annyira korszerűtlen, hogy egy köbméter kifűtésére két-háromszor annyi energia kell, mint Ausztriában. Vasút helyett egyre inkább kamionok szállítják az árut, egységnyi teljesítményre vetítve tízszer akkora energiafelhasználással. Visszaszorul a tömegközlekedés a személygépkocsik javára, amelyek utaskilométerenként 15-20-szor többet fogyasztanak. Építjük a hatalmas térségi szennyvíztisztítókat, sok-sok kilométeres szennyvízcsatornákkal, energiafaló átemelő szivattyúkkal ott is, ahol az olcsóbb, helyi létesítmények is megfelelnének. Regionális hulladéklerakókat létesítünk, ahová messziről utaztatjuk a szemetet, ahelyett, hogy a hulladékkeletkezés megelőzésére, illetve a hulladék másodnyersanyagként történő hasznosítására összpontosítanánk. Feszített ütemben épültek az autópályák, elszívva a forrásokat a meglevő utak karbantartásától. Bár a népesség nem növekedett, egymás után létesültek a zöldmezős lakóparkok, bevásárlóközpontok, irodaházak, széthíztak a települések, felfalva a környező mezőgazdasági területeket, erdőket. Pedig a meglévő közműveink, közlekedési infrastruktúránk, épületeink felújítása, jobb kihasználása sokkal kevesebb energia és nyersanyag felhasználását igényelné. A mezőgazdaságban az energiaigényes, vegyszeres termelés kiszorította a kevés energiát igénylő környezetkímélő gazdálkodást.
Évente mintegy 2000 milliárd forintot költünk közvetlenül az energia és nyersanyagok importjára. Ezen felül rengeteg energiát, nyersanyagot importálunk közvetett módon is, hiszen minden termék előállításához, szállításához energiára, nyersanyagokra van szükség. A pazarlás ezen a téren szintén szembetűnő. Egyre több a rossz minőségű, sőt sokszor felesleges termék, amelyeket gyorsan elhasználunk, kidobunk. Akár cipőről, kerékpárról, mosógépről vagy bármilyen más iparcikkről van szó, a lényeg, hogy mielőbb tönkremenjen, és újat kelljen vennünk. Az eldobó csomagolás elterjedése is főleg az energia- és nyersanyag-importot ösztönzi. (Az egyik legkárosabb ezek közül az alumínium italosdoboz, amelynek előállítása sokkal több energiát igényel, mint a műanyag vagy üveg palack, ráadásul nem lehet újra felhasználni.)
Bőségesen van viszont emberi erőforrásunk, és ez az erőforrás korlátlanul fejleszthető is. Ugyanakkor Európában sereghajtók vagyunk a foglalkoztatottságban (például egymillióval kevesebb foglalkoztatott van, mint a hozzánk hasonló népességű Csehországban). Ez azt jelenti, hogy a 15 és 65 év közötti lakosságnak csak alig több mint a fele űz kereső foglalkozást. A termelékenységünk (az egy munkaóra alatt előállított bruttó hazai termék) pedig fele-harmada a nyugat-európai országokénak, vagyis az általunk előállított termékekben kevés a hozzáadott érték, a tudás, a kiemelkedő szakmai hozzáértés. Ennek a hátrányos helyzetnek a legfontosabb oka az, hogy a lakosság jelentős részének nem megfelelő (gyakran kimondottan alacsony) a képzettsége, hiányos a viselkedési és munkakultúrája, valamint rossz a testi és lelki egészségi állapota. A statisztikák egyértelműen mutatják, hogy az alacsony képzettségűek körében a legkisebb a foglalkoztatottság aránya – hiába lenne munkahely, nem alkalmasak a betöltésükre. A munka- és viselkedéskultúra hiányosságait azonban még a képzettebbeknél is naponta tapasztalhatjuk mindannyian. (Egy személyesen megélt példa a sok közül: két hét alatt hat alkalommal jártak nálam egy óriáscég alkalmazottai az internet- és telefonvonal beszerelésére. Mint a végén kiderült, ha bármelyik – akár az első – alkalommal tisztességesen elvégezték volna a munkát, akkor a következőknek már nem kellett volna kijönniük.) A lakosság egészségi állapota még gazdasági fejlettségünkhöz képest is rossz: a legrosszabbak közé tartozik Európában. Ez is összefügg kulturálatlanságunkkal, a betegség-megelőző programok hiányával, környezetünk állapotával. Többek között az egymillió alkoholista országa vagyunk.
Mindezen elsősorban a hatékony oktatási és egészségügyi rendszer, a magas színvonalú közigazgatás és a kiemelkedő kutatás-fejlesztés-innováció tudott volna változtatni. Az állam azonban ezekhez hosszú ideje nem biztosította a feltételeket, sőt a helyzet egyre romlik.
Az oktatásban a legfontosabb a pedagógus minősége, valamint az, hogy mennyi időt tud az oktatásra-nevelésre (ezen belül nem utolsósorban az órákra történő felkészülésre) fordítani. A magyar pedagógusoknál azonban már háromszoros kontraszelekció van. Leginkább azok mennek pedagógus szakokra, akik a középiskolában a leggyengébb eredményeket érték el. Ez utóbbiak közül is a legjobbak tanulmányaik befejeztével nem az oktatásban helyezkednek el. Végül pedig sok esetben az iskolát is otthagyják azok a pedagógusok, akik kiemelkednek az átlagból. A pedagógusoknak idejük sincs rendesen felkészülni a tanórákra: egyrészt az elmúlt években a kötelező tanítási időt felemelték 18-ról 22 órára, másrészt sok olyan adminisztrációs feladatot kell elvégezniük, amelyeket szerencsésebb országokban külön személyzet végez. (Arról nem is beszélve, hogy amennyiben nincs egy jól kereső házastársuk, akkor még kiegészítő munkát is kell vállalniuk, ha értelmiségi szinten akarnak létezni.) Továbbá éves szinten átlagosan csak minden második napon van tanítás, a hosszú szünidők mellett csak kapkodva tudja tanár és tanítvány a kijelölt feladatokat elvégezni.
Az egészségügy helyzete még ziláltabb. Ma már az egészségügyi diploma megszerzésének legfőbb motiváló tényezője az, hogy az Európai Unió számos más országában tisztességes megélhetést biztosít. Amennyiben nem történik azonnali változás, a pálya elnéptelenedése fékezhetetlenné válik, és az állam egyik legfontosabb közszolgáltatásának, az egészségügynek még a maradványai is szétesnek.
Hiába van szemünk előtt a sok jó példa, más országok sikerei, a kutatás-fejlesztés, az innováció is sorozatos megszorításokat kénytelen elszenvedni. Legjobb kutatóink, más választásuk nem lévén, sokszor külföldön keresik boldogulásukat.
Mindez megengedhetetlen pazarlás legfontosabb kincsünkkel, az emberekkel. Méghozzá olyan pazarlás, amelyet általában nem lehet helyrehozni. Ha valaki kisgyermekkorban nem kapja meg a megfelelő nevelést, ha kisiskolás korában nem jut színvonalas oktatáshoz, nem tudja kibontakoztatni a képességeit, tehetségét, akkor azt a későbbiekben már gyakorlatilag lehetetlen bepótolni. Ha valakinek megromlik az egészsége a hibás életmód, a környezeti ártalmak, a munkahely és a biztonság hiánya miatt, azt még egy – ma nem létező – jó egészségügyi ellátórendszer sem lesz képes helyreállítani. Egy hatékonyan működő tudományos kutatócsoport létrehozása több évet igényel, szétbomlasztására viszont elegendő egy hónap is. A kutatói munkát abba hagyó vagy külföldön folytató szakemberek visszahódítása pedig szinte reménytelen.
Amint látható, gazdaságunk óriási tartalékokkal rendelkezik, amelyek mozgósításával nemcsak a válságot győzhetjük le, hanem jóval közelebb kerülhetünk a világ élvonalához is. Ehhez azonban szemléletváltásra, új koncepciókra, tervekre, jogszabályokra, valamint sokkal átgondoltabb gazdasági ösztönzőkre van szükség. A cikk végére érve már csak az utóbbiakról írok.
A válságos helyzet miatt különösen elkerülhetetlennek látom a pazarlásoknak szigorú megálljt parancsoló intézkedéseket. A súlyosan környezetszennyező, nagy nyersanyag- és energiaigényű tevékenységeket fokozottabban kell megadóztatni, illetve az ezeknek nyújtott – sokszor rejtett – támogatásokat meg kell szüntetni. Fel kell számolni a vállalati szférának nyújtott vissza nem térítendő pályázati és egyéb egyedi – a piacot rendkívül torzító –támogatásokat. Fokozottan kell törekedni arra, hogy fékezzük a jövedelmek kiáramlását az országból. Az így felszabaduló forrásokat az oktatásra, az egészségügyre, a kutatásra és fejlesztésre, természetes és épített környezetünk, öröklött értékeink védelmére kell fordítani. Mindennek megfelelően kell átcsoportosítani az uniós támogatásokat is.
A Levegő Munkacsoport ezen elvek alapján konkrét, számszerű javaslatokat dolgozott ki 1400 milliárd forint átcsoportosítására a 2012. évi állami költségvetésben.
Lukács András
a Levegő Munkacsoport elnöke
Megjelent a Magyar Nemzet 2011. december 17-i számában