Élénk eszmecsere a hazai energiaellátás jövőjéről: vitazáró összefoglalás

Az energiatermelésről szóló vitafórum keretében megjelent írások azt mutatják, hogy az egyes szakemberek gyökeresen eltérő megoldásokat tartanának kívánatosnak. Amit az egyik szakértő javasol, azt a másik cáfolja, és homlokegyenest ellenkezőt ajánl. A szerzők azonban általában nem részletesen kidolgozott megvalósíthatósági tanulmányokra hivatkoznak, hanem logikára, megérzésekre támaszkodnak, esetenként szenvedélyes hangnemben. Igazából nincs is más lehetőségük, hiszen hiányoznak a megfelelő mélységű adatok, hatástanulmányok az egyes megoldások összevetéséhez. (Hazánkban sajnos más területeken is gyakran hiánycikk az egységes és szerteágazó adatgyűjtés, a folyamatos monitorozás, a részletes tervek és kalkulációk időben történő elkészítése. Holott az előkészítésen, a felméréseken, az alternatívák kidolgozásán történő takarékoskodás mindig megbosszulja magát. Ennek egyik következménye a kisebb és nagyobb beruházásoknál is előforduló jelentős, néha akár 100 százalékos költségtúllépés és a határidők be nem tartása.)

Egyetlen hozzászóló sem említi, és mi sem tudjuk, milyen számítások készültek az új paksi blokkok és a szükséges járulékos beruházások költségeiről. Nem kapunk tájékoztatást például arról, milyen kiegészítő beruházások kellenek a gazdaságos működéshez. Az erőmű létesítési költségeihez a hulladékhő és a termelt éjszakai áram hasznosítása, például a közlekedés elektrifikációja vagy a – vitatott – szivattyús tározók kiépítése is hozzászámítandó. Mérlegelésre aligha alkalmas egy olyan nagyvonalú becslés, hogy a két új blokk mintegy 10-15 milliárd euróba kerülne, és a létesítés 9-14 évig tartana. (A hozzászólók még ilyen becsült adatokat sem említenek, ezeket más forrásból vettem.) Egyes szakértők jelezték, hogy a nukleáris erőművek területén akár már egy-két évtizeden belül a hatékonyságot és a biztonságot jelentősen javító technológiai fejlődés következhet be. Mennyire reálisak ezek a várakozások? Ha az tényleg így van, nem lenne-e érdemes kivárni egy évtizedet a megalapozottabb döntés érdekében?

Milyen lendületet adna a hazai gazdaságnak egy „zöldipari forradalom”, ha az atomerőmű építésére előirányzott összeget inkább energiatakarékosságra, az energiahatékonyság javítására, a hazai energetikai berendezések fejlesztésére, gyártására fordítanánk? Az ennek megállapításához szükséges számítások nélkül mi alapján higgyük el, hogy a nukleáris alapú villamosenergia-termelés „óriási ajándék” az emberiség számára, ahogy az egyik cikkíró említi? Egy másik, az atomenergiát szintén támogató hozzászólás szerint egy atommentes teljes dekarbonizáció – a jelenlegi energiatermelési szinttel számolva – ötvenezer milliárd forintba kerülne. Szerinte azonban ez csak egy elméleti számítás, mert ekkora energiamennyiséget megújulókból előállítani technikai lehetetlenség hazánkban. Nyilvánvaló, írja egy másik szakértő, hogy a megújulókkal csak úgy tudnánk kielégíteni az energiaigényünket, ha a fogyasztásunkat egy fenntartható szintre vinnénk le, azaz mintegy 30-35 százalékkal csökkentenénk. Ez viszont – a jelenlegi alacsony termelési és felhasználási hatásfokok javításával, valamint a többek által is emlegetett káros növekedési kényszer visszafogásával, a torz értékrend korrigálásával – nem irreális célkitűzés. (Az áramigény leszorításával egyidejűleg lenne érdemes az épületek fűtési energiaigényét is csökkenteni hasonló mértékben, többek között a megújulókra, hulladékhőre alapozott távhőszolgáltatás kiterjesztésével.)

Jogosan emlékeztet az egyik hozzászóló a fosszilis energiák kitermelése és szállítása során tapasztalható környezetpusztításra, amelynek áldozatairól jóval ritkábban számol be a világsajtó.

Hazánkban a szakemberek és a lakosság többsége egyetért a paksi erőmű élettartamának meghosszabbításával. A jelenlegi, mintegy 40 százalékos részarány az áramtermelésben nem lenne pótolható rövid idő alatt. A Nemzeti Energiastratégia (NES) szerint Paks jelenleg működő négy blokkját 2032 és 2037 között kell majd lépcsőzetesen bezárni. Addig még két évtizedünk van az átállásra. Németország is fokozatosan zárja be az atomerőműveit. Náluk a kivezetés egyik fontos célja éppen a versenyképesség fokozása. Nagy kihívás a kieső nukleáris kapacitások helyettesítése, amellyel a német gazdaságot folyamatos innovációra, K+F tevékenységre, új beruházásokra és termékeik exportképessé tételére szorítják rá. Magyarországnak is hasonló gazdaságpolitikát javasol az egyik hozzászóló. Mint írja, ehhez a szektorok, az önkormányzatok, a fejlesztők, az őket finanszírozó pénzintézetek és a kormányzat szoros együttműködésére van szükség.

Országunk eladósodottságát és a globális pénzügyi válságot tekintve, a laikusokban is felmerül, gazdaságilag nem túl kockázatos-e egy paksi óriásberuházást gyakorlatilag tisztán külföldi kölcsönökből megvalósítani. A megújuló energiákban gondolkodók decentralizált, kisebb projektek hálózatát javasolják. Ezek finanszírozása több forrásból származhat. A súlyos tévedések, időbeli csúszások, utóbb hibásnak bizonyuló döntések kockázata is csökken a decentralizációval és a kisebb léptékű, nagyobb számú projekttel.

A liberalizált energiapiacnak, az európai energiarendszerhez csatlakozásnak nem mond ellent az ország adottságait kihasználó, vidékfejlesztéssel összekapcsolt, decentralizált energiatermelés, amire több hozzászóló is javaslatot tesz. A részletek kidolgozása önmagában is hatalmas munka. Komoly térinformatikai feladat, de egyben lehetőség is a megújulóenergia-potenciál országos adatbázisának elkészítése. Egyelőre azonban még a feltárásnál tartunk. Rengeteg K+F munkára van szükség például a geotermikus energia gazdaságos és környezetbarát alkalmazásához vagy a különféle, egymásra építhető technológiák szinergiájának kihasználásához. Nagyon komoly érv a decentralizált, megújuló energiákra alapozott energiatermelés mellett, hogy nagy számban foglalkoztatna viszonylag alacsony képzettségű munkaerőt, miközben magas hozzáadott értéket hozna létre, és az élelmisztermelés vetésterületének veszélyeztetése nélkül egészítené ki az egyéb mezőgazdasági tevékenységeket. A szükséges kistérségi beruházások forrásául a cikkírók azt javasolják, hogy a lehívható EU-s fejlesztési pénzeket teljes egészében a fenntartható fejlődés támogatására fordítsák.

Több hozzászóló külföldi adatokat is idéz, amelyek szerintük az atomenergiával termelt áram alacsony árát bizonyítják. Nem szabad azonban megfeledkeznünk arról, hogy a különféle technológiákat, fejlesztési irányokat a közgazdasági és egyéb szabályozási környezet figyelembevételével lehet csak összehasonlítani. Világszerte hemzsegnek az energiák nyílt és rejtett támogatásai. (Például az egyik külföldi tanulmány szerint Németországban 1970 és 2010 között 196 milliárd eurót fordítottak az atomenergia állami támogatására.) Csak úgy tudunk helyes döntéseket hozni, ha felszámoljuk a káros támogatásokat, és stabil, átlátható gazdasági környezetet, kiszámítható, versenysemleges szabályozást alakítunk ki.

Érthető módon többen is felhívják a figyelmet az atomerőművek biztonsági kockázataira. Leírják, hogy a nagy nyilvánosságot kapott erőművi balesetek hátterében minden esetben emberi mulasztás, lényeges szempontok figyelmen kívül hagyása, téves koncepció, a szakértelem hiánya áll. (Ez a fukusimai balesetre is igaz.) Ilyenek viszont soha nem zárhatók ki. Gondot jelenthetnek az esetleges terrorakciók is, valamint annak a veszélye is, hogy a „gazdaságossági” szempontok felülírják a műszakiakat. Helyesen állapítja meg az egyik szerző, hogy a „fékek és ellensúlyok” szerepét töltik be az atomenergia ellenzői, akik gyakran addig számításba nem vett veszélyekre hívják fel a fejlesztők, kockázatelemzők figyelmét.

Más hozzászólók szerint viszont az atomenergia teljesen biztonságos. Az egyik hozzászólót idézve: „Úgy tűnik, a reaktorfizikusok megtanulták a dolgukat.” Véleményem szerint a biztonság kérdésére úgy lehetne megnyugtató választ kapni, ha az atomerőművek üzleti biztosítóknál biztosítást kötnének a lehetséges balesetek költségeinek fedezésére. Ha az atomerőművek tényleg teljesen biztonságosak, akkor a biztosítók versengeni fognak a lehetőségért, hiszen egy ilyen biztosítás számukra tiszta bevételt jelent minden kockázat nélkül.

Lukács András
a Levegő Munkacsoport elnöke

(Megjelent a Magyar Nemzet 2012. augusztus 17-i számában)