A Magyar Közgazdasági Társaság szervezésében január 20-án mutatta be a Levegő Munkacsoport a „Zöld gazdaságélénkítés” című tanulmánykötetét. Ennek egyik fejezete az épületek energiahatékonyságának javításáról szól. A tanulmány ismerteti a szakmai érdekképviseleti szervezetek és kutatóintézetek megállapításait, jó külföldi gyakorlatokat és a hosszabb időre vonatkozó felújítási folyamat előkészítési feladatait. Az ott közölt táblázatból kiderül, hogy a felújításokhoz sokféle forrás létezik az önrészen és az éves állami költségvetésen kívül. A források azonban nagyságrendekben eltérnek egymástól, és összességükben messze elmaradnak attól a becsült, mintegy 2000 milliárd forintos összegtől, amely épületállományunk 2020-ig történő ésszerű (mérsékelt és kapacitással is lefedhető) felújításához lenne szükséges.

Mire költsük a rendelkezésre álló közpénzeket?

Az ezredforduló óta évente írtak ki egy-két milliárd forintos összegben pályázatokat az épületek energiatakarékosságot szolgáló felújítására. A pályázatok kiszámíthatatlanok voltak. Egyes években el is maradtak, máskor néhány hét alatt elfogyott a keretösszeg, de akadt példa az ellenkezőjére is. Hasonló problémák más országokban is előfordultak. Csehországban például az egyik kiírásra összesen pár tucat pályázat érkezett. Ekkor változtattak a feltételeken, például már be lehetett számítani az előkészítés, pályázatírás költségeit, valamelyest nőtt az önrész aránya, és máris megugrott a pályázók száma. A keretösszeg gyorsan elfogyott, sikerekről lehetett beszámolni, és az építőipar is jól járt a támogatással. Kérdés, hogy az összegből mennyi ment el a pályázási folyamatra, illetve hogy valóban teljesült-e az ígért energiamegtakarítás.
Az Állami Számvevőszék jelentései azt mutatják, hogy a pályázatokkal gyakran nem a valóban indokolt tevékenységeket, célcsoportokat támogatják, sőt a pályázatoknak gyakran árfelhajtó hatása is van.
A legnagyobb közös európai probléma, amint fentebb említettük, a nyílt és rejtett támogatások, a protekcionista előírások és a kötelező célértékek piactorzító hatása. A fosszilis energiák szociális indoklással, a megújuló energiaforrások éghajlatvédelmi okokból, a nagy energetikai infrastruktúrák bővítése pedig a közös belső piacra való hivatkozással kapnak támogatást. Ennek mértékét és irányultságát azonban nem sikerül az íróasztalok mellől úgy meghatározni, hogy azok éppen egyensúlyba hozzák a pozitív és negatív externáliákat, vagyis társadalmi szinten optimális döntést eredményezzenek. Így az újabb vagy gyengébb szereplők hátrányba kerülnek (újnak tekintendők, és így ide értendők például a megújuló energiaforrások). Ezt a hátrányt még újabb támogatásokkal próbálják korrigálni. A források, vagyis a közpénzek azonban végesek, ezért jobb lenne, ha a kormányok inkább a szabályozásra összpontosítanának a közvetlen beavatkozások helyett. A szaktárca programjában vannak ezekkel összhangban álló kijelentések, azonban még kevés a konkrét intézkedés.
A Levegő Munkacsoport véleménye szerint közpénzekből „csak” a következő területeket kellene finanszírozni:

1. a közintézmények felújítása;
2. a történelmi városrészek, épületek szükséges értékvédő többletfelújítása;
3. innováció, kutatás, fejlesztés, képzés és a tervezés-előkészítés folyamata;
4. fogyasztóvédelem (folyamatos tájékoztatás, információs hálózat kiépítése, ellenőrzések);
5. adatállomány felépítése és karbantartása (a hazai épületállományt auditálása);
6. bankgarancia, non-profit zöld bankhálózat elindítása. (Az első két pontról egy korábbi és a mostani hírlevelünkben további részletek olvashatók.)

A fentiek máris akkora feladatot jelentenek, amelyhez ma sem elegendőek a források. Az uniós pénzek erőteljesebb átcsoportosítására és az energiaszektor szereplőinek hozzájárulására lenne szükség az energiahatékonyság növeléséhez. A brit példáról írtunk a tanulmányban, és ezzel kapcsolatban formálódik egy közös európai ajánlás is.
Természetesen a vállalkozásokat és a lakosságot is ösztönözni kell a saját tulajdonaik energiahatékonyságának javítására, de nem közvetlen támogatásokkal. Nem osztjuk azt a véleményt, hogy a felújítás felgyorsítása csak vissza nem térítendő támogatás mellett lehetséges, mivel a lakosság nagy részének nincs szabadon felhasználható jövedelme. Miért lenne nagyobb esélyük a felújítás finanszírozására, ha az nem 100%-ban, hanem csak 70-80%-ban terhelné őket, ha nincs megtakarításuk? Ugyanakkor miért részesítjük előnyben a szűkös forrásokból azokat a háztartásokat, amelyek anélkül is képesek lennének felújítani?
Milliárdokban mérhető segítséget lehetne nyújtani a lakosságnak és a kis és középvállalkozásoknak egy ügyfélbarát non-profit zöld bankhálózat gyors felállításával. Jelenleg ugyanis aránytalanul magasak a költségek a megtakarítók és a hitelfelvevők oldalán. Nincs megfelelő fogyasztóvédelem, egyoldalú a tájékoztatás. Emiatt folyamatosan bírságolják a bankokat – de csak jelképes összegekkel. Szerencsére van néhány jó kezdeményezés, előtakarékosságra ösztönző konstrukció is. E kérdéskörrel azonban jóval többet kellene foglalkozni.
Nagyon fontos lenne a tervezés és előkészítés kultúrájának növelése is. Szokás szidni az előző rendszert, de a beruházások előkészítése, az épületek színvonala, a tervezők felkészültsége semmivel sem maradt el a mostanitól, sőt nem egy területen ma inkább szégyenkeznivalónk lenne. Ezért is javasoljuk, sok szakmai szervezettel együtt, hogy készüljenek típustervek, részletes műszaki leírások, mintaépületek, tájékoztató irányárak stb. Szűrjük ki minél hatékonyabban a kontárokat, a szabálytalan munkavégzést, a jól fizető, de az épület szempontjából szükségtelen vagy túl drága elemeket. Mindannyian tudunk példát mondani a napi gyakorlatból arra, hogy mennyit meg lehet takarítani egy jól átgondolt, minőségi munkával, illetve mekkora pénzeket dobhatunk ki az ablakon a szükségletünkhöz nem igazodó termékekkel. Az építésnél mindezek a jó és rossz megoldások milliós megtakarításokat, illetve veszteségeket jelenthetnek. Messze többet, mint amennyit egy-egy pályázattal nyerni lehetne.
Az év közepére Magyarországnak is el kell készítenie a 2006-ban készült Nemzeti Energiahatékonysági Cselekvési Tervének felülvizsgálatát. Egyelőre nagyon messze vagyunk az EU által 2020-ra ajánlott 20%-os hatékonyságnöveléstől, de még az Energia Szolgáltatási Irányelv (Energy Service Directive) 2016-ra kötelező 10%-os értékét se biztos, hogy tartani tudjuk. Nem a konkrét számok a lényegesek ebben a pillanatban, hanem azok az intézkedések, szabályozások, amelyekkel a lehető legtöbbet tudjuk kihozni az energiahatékonyság javításából.

Beliczay Erzsébet
a Levegő Munkacsoport elnökhelyettes